Loki úgy döntött, ismét nekivág Midgard meghódításának. Nem sikerül neki, de legalább próbálkozik a szentem.
Elsőnek jó, amúgy meg borzasztó.
Tony vizes hajába túrva sétált ki a fürdőből, egy törölközővel a derekán. Pepper két hete költözött ki a Stark toronyból, azóta az egyetlen hang, amit hallott, az Jarvisé volt. De ő sem volt mindig beszédes kedvében, tulajdonképpen soha, ha pontosak akarunk lenni. Csak válaszolt, ha kérdezték, és jelentette a jelentenivalót. Ez általában a postás érkezését, egy S.H.I.E.L.D. ügynök látogatását, vagy Pepper eszeveszett, idegbajos kopogását jelentette. A nő egy hét után rájött, hogy szüksége van Tonyra - és a pénzére, meg a kocsijára. Persze, a milliárdos elhajtotta a fenébe, mindezt obszcén szavak használatával. Egy ideje már az őrületbe kergette a nő, meg az ő már-már idegesítő gondoskodása.
Milliárdosunkat kihűlt kínai kaja várta a konyhapulton, a pirított tésztába beleállított evőpálcikákkal. A bibi csak az volt, hogy ő nemhogy ma, de még soha nem rendelt kínait. Az egyetlen dolog, amit eddig rendelt a toronyba, az pizza volt, ám annak hőmérsékletében is csalódnia kellett. Ezek a new yorki pizzafutárok, mondta, botrányos lassúsággal képesek kihozni valamit, bármit is rendelsz.
Ha az egész kínai-ügyet Jarvis meghibásodásának köszönheti, akkor örül is, meg nem is. Bár szerinte olyan, hogy Jarvis meghibásodott, nincs. Az csak valami hatalmas baromság, egy rossz vicc lehet, amin ő nem tud nevetni. Nem esik le a poén.
- Jarvis, jól vagy? - Ez már magában hülyeségnek számított, hiszen egy számítógép hogy érezhetné magát jól? Ám ő fittyet hányt a kérdés logikájának megértésére, felült konyhapultra, és a potya kajából kezdett falatozni. Percek teltek el néma csendben, amit néha megszakított Tony csámcsogásának rövid csettegése.
- Jarvis, gond van a rendszereddel? - Kezdte nyugtalanítani, hogy elsőszámú segédje lehet, csődöt mondott. Ez a tény megkoronázná az egészt napot, és sírva küldené playboyunkat az ágyba, hogy egyedüllétet élvezhessen a magánnyal, ahogy azt kereken tizennégy napja teszi. Nehéz, gyilkos csend uralkodott a házon, és ez kezdett egyre jobban az idegeire menni.
Lerakta a dobozt a pultra, és elindult a gardrób felé. Ha valami baj van az ő egyetlen, édes, kicsi Jarvisával, hát akkor orvosolja a problémát. Felkapta az első, kezébe akadó nadrágot - egy kitérdesedett, kifakult, sötétszürke (eredetileg fekete) melegítőnadrágot - , és egy ősöreg AC/DC pólót. Még így is, hogy leginkább egy ráérő tinédzserre hasonlított, minden női szív odalett volna érte - azonban neki csak egy kellett, azt a szívet pedig már képtelenség lenne szeretni.
Dinamikusan legaloppozott a lépcsőn, és lejjebb haladva egyre nagyobb sebességre kapcsolt; az utolsó lépcsőfoknál centiméterek választották el az orra bukástól. Pár percig átkozta a csúszós, üveg lépcsőket, majd felfigyelt arra a dologra, ami szokatlan volt a laborjában. Az ő szent és sérthetetlen laborjában. A biztonsági kódot pikk-pakk beütötte, hamar bejutott. Ezek számára már rutinmozdulatoknak számítottak, hiszen napjainak nagy részét itt töltötte, és csak inni, enni, vagy egyéb hasonló szükségleteket kielégíteni ment fel csupán. Bent azonban valami furcsa, undorodásra késztető érzés fogta el, ám nem tudta, miért. Hiszen minden a helyén volt: a monitorokon a saját beállítású képernyővédője ugrált képről képre - a tavalyi kép Pepperrel, a születésnapja, az újévi ünnepség, a kocsijai. Eszébe jutott, hogy ideje lenne változtatni. A képernyővédőjén, és az életén is, ám ebből a második már kezdetét vette.
A szerszámok mind ott hevertek, ahol hagyta őket: egy motor alatt, a kocsik mellett, az út közepén, az asztalon. Lüke a sarokban heverészett, még rajta volt a particsákó, amit a sikeres bevetés után rakott rá Tony. Minden a helyén volt, mégis, különös érzés fogta el.
- Anthony?
Nos, ez nem az a hang volt, amire számított. Nem Jarvis gépies, gúnyos hangja. Nem Pepper nőies, enyhén rikácsoló hangneme. Nem, ez egy nyugodt, hideg torokból származik, valaki olyantól, akinek a hangszálai még a legnagyobb hőségben is képesek fájdalmasan fagyasztó mondatokkal az emberek szívét megsebezni. Jéghideg hang, amit ő túl jól ismert.
- Nem is vettem észre, hogy bejöttél.
Kecses mozdulatok, de kissé elsietettek. Mintha menekülne, de mindezt megpróbálná előkelően tenni. A járását kísérő kézmozdulatok különlegesek, néhányuk akár nőies is lehetne, de nem most. Most inkább erőteljesek voltak, lendületet adóak. A nehéz ruha ellenére is ugyanúgy sétált, mintha egyszerű póló-farmer kombinációban lenne.
- Pedig tudod, hogy nem sokan képesek belopózni mellettem. . .
Az arca királyi. Király is volt, de csak pár napig - egy, talán kettő. Aztán száműzött, kiátkozott fiú lett belőle, egy mocskos kis lúzer, aki mások közbeavatkozásával próbált meg feljutni a csúcsra. Egyszer valaki pont így próbálkozott, és lám, aki sokat akar, keveset markol: a tervei egy napon létrejöttek, virágzottak, ameddig nem jött valaki - pontosabban valakik - , hogy ezeket a terveket meghiúsítsák, és véget vessenek az egyperces dicsőségnek. Na jó, pár napos, de a hangsúly most a rövid időn van.
Aztán azon az arcon meglátszottak még az előző találkozásuk nyomai: egy heg az orron, nagyon apró, mégis feltűnő. Még egy a homlokon, majdnem a szemöldöke felett. Az aggodalom ráncai a szeme alatt, a homlokán, kialvatlanságtól sötétlő karikák. Hát ezt művelték vele ők, a Bosszúállók? Ez lett abból a fenséges, mindent akaró, öntelt ficsúrból - Tony szavajárása szerint dívából - , akivel még nem is olyan régen szinte élet-halál harcot vívtak? Ilyen meggyötört, szinte már halandónak tetsző lény lett belőle? Mert hogy nem ember volt, nem, annál ő azért méltóságteljesebb és felsőrendűbb volt. Még akkor is elszántan mondogatta ezt a két jelzőt magában, mikor kínok kínjai közt sínylődött, s közel állt ahhoz, hogy beismerje, elbukott, s hajlandó bűneit megbánni, bocsánatért könyörögni. De az nem rá vallana. Benne még volt annyi önteltség, hogy ne engedje meg magának a megtörést, bármennyire is csábította. Minél többször próbálkozott, minél többet gondolt rá, annál inkább sikeres lett. Eltökélte, hogy egyszer sikerülni fog minden. Hiszen önfejű volt, és mondhatni, karrierista - bár a pontos munkakörét igazából nem lehetett meghatározni.
- Régen találkoztunk, Anthony.
A haja. Az átkozott haja. Sosem ment tönkre, még ha Tony beletúrt volna a sötét tincsekbe, hogy össze-vissza kócolja azokat, megmakacsolták volna magukat, és mint Medúza fején a kígyók, visszarendeződtek volna. Hogy hogyan, azt talán még maga, a haj tulajdonosa sem tudta. De hogy rohadtul irritálta Tonyt ez a tökéletesen fixált haj, az egyszer biztos volt.
Összességében, az egész illető maga volt a megtestesült satnya tökéletesség. Nem az izomkolosszus, búzavirág szemekkel, és kalász-szín hajjal, áh, dehogy. Abszurdum. Ő a fordítottja volt: fekete haj, smaragd-szín szemek, hullafehér arc. Mégis, tökéletes volt. Valamiféle különleges, bizarr, furcsa módon, de tökéletes.
- Na ne! - Tony csak ennyit bírt kinyögni, miután felfedezte az egyik Audi mellől előlépő emberben azt, aki kidobta az ablakon - sajnos, ezt szó szerint kell érteni. A felé közeledő alak felvonta a szemöldökét, ám csak az egyiket, és mondhatni, komikus látványt nyújtott így, összezavarodva szinte.
- Ne mondd, hogy már megint itt sertepertélsz körülöttem! Én nem akarok rólad hallani!
- Akarsz, vagy nem, Anthony, de fogsz.
Mindezt úgy jelentette ki, mintha a vele való találkozás parancsra menne, és törvényszerű lenne. "Mi a mai programod?" "Áh találkozom a... tudod, te kivel" "Ja, hát persze, tudom".
- Sőt, már meg is történt.
Nem mintha ennek Tony felhőtlenül örült volna. Legszívesebben a legközelebb eső nehéz tárgyat hozzávágta volna a félistenhez, de nem volt szíve egyetlen szerszámának sem fájdalmat okozni. Az már felért volna a kegyetlenséggel.
- Nem szemelhetnél ki valaki mást? Ott van Vöröske, ő miért nem volt jó? - adott hangot felháborodásának, ami jogos volt jelen pillanatban. - És mondd, miért kellett kárt tenned Jarvis rendszerében, ha csupán "látogatóba" jöttél?
- Jarvis? Ő a szószátyár hangosbemondó?
- Nem is szószátyár - morogta a bajusza alatt Tony. Valljuk be, Jarvis tényleg nem arról volt híres, hogy órákat tudott volna beszélni bármiről is.
- Nem tettem benne kárt. Csupán kiiktattam addig, ameddig beszélni szeretnék veled.
Nocsak, kulturált mederbe érkeztünk, gondolta. Már nem akar kidobni az ablakon, csak beszélgetni. El tudom képzelni, milyen lesz ez a mi kis beszélgetésünk.
- Rendben, mit akarsz?
- A segítségedet.
- Hát megint a létrás módszert választod?
- Létrás... módszer? - Úgy tűnt, Tonynak továbbra is sikerült összezavarnia szópárbaj-beli ellenfelét. Az ismét azzal a röhejes szemöldök felvonással nézett a playboyra, ám tekintetében most nem csak a zavarodottság, hanem a félreértés is tükröződött.
- Másokat létrafokoknak használva próbálsz meg feljutni a létra tetejére, de valahogy mindig akad valaki, aki keresztbe tesz neked. - Ez már-már hasonlított egy irodalmár hasonlatára. Tony pedig nem ezekről a hasonlatairól volt híres - ő inkább a reál tárgyak felé húzott mindig is, a humán tantárgyak sikereit meghagyta a többi embernek.
Loki nagyot nyelt. Egyrészt, mert a torka kiszáradt, másrészt mert a milliárdosnak igaza volt: az előző terve is így bukott el, hát minek próbálná meg még egyszer ugyanezzel a stratégiával? Ám jobban belegondolva, most nem a segítségét kérte, inkább felhasználni akarta őt. Ő olyan volt a tervében, mint a muffinban a liszt - ő tartotta össze az egészet, hogy szét ne csússzon. Össze kellett tartania az egészet, akár tetszett neki, akár nem.
- Nem igazán. Ez valami teljesen. . . - látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik, és keresi a megfelelő szót. Szinte hallani lehetett, ahogy a rozsdás agytekervényeit megolajozzák, hogy azok újra mozgásba lendüljenek. - Új.
- Új?
- Új.
- Új... - ízlelgette a szót Tony, mintha az valami vidámparkban vásárolt, olcsó nyalóka lenne. - És mi is lenne ez az új valami?
- Ameddig ott voltam, fent - ekkor felnézett, hogy még drámaibbá tegye beszámolóját - , volt időm gondolkodni. Tudod, nálunk másképp telik az idő, mint nálatok, minden sokkal lassabb, és tovább tart, főleg ami fájdalmas. Ilyen, példának okáért a kínzás... az egyedüllét ... a magány...
- Az nem ugyanaz?
- Nem tök mindegy!? - háborodott fel Loki. - Ne zavarj össze! Tehát gondolkodtam, és lépésekbe szedtem az egészet. Hogy hogy is csinálnám, ha új esélyem lenne rá.
- Áh, szóval megint megpróbálod elfoglalni a Földet? Igazán szép álom, bár keserves vége lesz, de szép - bólogatott, mintha teljesen egyetértene, sőt támogatná Lokit ebben.
- Anthony, megmondtam, hogy ne... szakíts... félbe!
- Nem, azt mondtad, ne zavarjalak össze.
- Egy kutya.
- Szerintem meg kettő - vont vállat a milliomos. Loki nem volt ideges - egyelőre nem.
- Szóval, folytatnám, ha nem bánod. - Pedig Tony bánta. - Ezek a lépések minden fontosabb pontját jelölik a tervemnek.
- Igen, és nekem ezzel mit is kéne kezdenem?
- Része vagy a tervnek. Te vagy a legmeghatározóbb elem.
Tony feje kezdett elváltozni az idegességtől, és elindult a hasonlatosság útján egy kérdőjel felé. Fejét oldalra biccentve hallgatta a kezével hadonászó, közben hevesen magyarázó félistent, de ennél az utolsó két mondatnál megakadt.
- Ugyanis te magad vagy az első lépés, Anthony.
A playboy észre sem vette, hogy Loki keze közben megtalálta a mellkasát, és reaktora mellett erősen szorított azt. Halványan derengő zöld fények indultak el a vénák, az artériák mentén, körbehálózták az egész testét, beférkőztek az agyába, ahonnét nem tudta kiszedni őket sehogyan sem.
Egy szempillantás alatt megváltozott; kívülről az ember észre sem vett volna semmiféle változást. És más embereknek nem is kellett tudnia arról, hogy belül valami más lett, elég volt, ha Loki tudja. A fejében megszólalt az a képzeletbeli kis kommentátor: a manipuláció sikeresen végrehajtva.
- Isten hozott az új világban, Anthony!
- Tudod, Anthony, vonakodtak nekem kiadni előző alkalommal a pirított tésztát. Szükségem lenne olyan ruhára, amiben közlekedhetek a halandók között, ha esetleg legközelebb megéheznék egy kínai kajára. Mert a magamfajtát ilyen ruhákban... hmm... hogy is mondják nálatok? Elmeháborodottnak nézik, igen, ez a jó szó.
- Nem muszáj kimozdulnod innen ahhoz, hogy kínait egyél. Egy csomó szórólapom van, biztos találsz egy éttermet, aminek a kínálata megfelelő a számodra. Csak tárcsázod a számot, és innentől már csak az étteremtől függ, mennyi idő alatt hozzák ki. Bár személy szerint jobban szeretem a pizzát.
- Tehát... csak fel kell hívnom őket, várni, és már hozzák is? - nézte Tony átlátszó ketyeréjét a konyhapulton, ami az aktivált Jarvisnak köszönhetően ismét életre kelt. Kék és szürke adatok vándoroltak a képernyő egyik végéből a másikba, ablakok ugrottak fel, hangüzenet-halmok figyelmeztetései jelentek meg a képernyő közepén. Lokinak ez olyan volt, mint egy újszülött gyereknek az iPad. Látszott rajta, hogy jó móka, de semmire sem tudja használni azon kívül, hogy nézegeti, mert tehetetlen. Nem tud mit kezdeni vele. Nem ismeri a funkcióit, nincs tisztában azzal, mit tud neki nyújtani. Ezért csak nézegeti tovább.
- Ahogy mondod - bólogatott Tony olyan ruhák között böngészve, amiket már rég kinőtt, és csak poénból tartott meg. Az ő pólói valószínűleg olyanok lennének a félistenen, mint egy gyerekméretű ejtőernyő.
- Rendeljünk!
- Ugye ezt nem mondod komolyan?
- Anthony, megparancsolom, hogy rendelj nekem valamit! És mutasd meg, hogy kell ezt a... a halandó kezek által készített micsodát alkalmazni!
- Te most fikázod a telefonomat?
- Hogy mit csinálok?
- Hagyjuk - legyintett a milliárdos, és kezébe vette a telefont. - Mit akarsz enni?
- Nem vagyok éhes.
- Én meg nem rendelek a TeleShopból, csak mert te rendelni akarsz valamit, és nem vagy éhes. Ismétlem, mit akarsz enni?
- Ismétlem, nem vagyok éhes.
- Tehát sonkás-sajtos-kukoricás pizzát, értettem. - Kedvenc pizzázójának száma a leggyakrabban hívott számok között volt. Egy hősnek, zseninek, de még egy playboynak is kell a táplálék, még akkor is, ha csak a saját, fene tudja, hány szinte tornyában lazsál egész álló nap. Ha az embernek nincs senkije, aki elintézze helyette a bevásárlást, és önmaga képtelen ugyanezt végrehajtani, akkor kell valami - vagy inkább valaki - , aki ellátja őt étellel. Ezt az embert pedig futárnak hívják, és vagy robogóval, vagy egy lepattant céges kocsival száguldozik át a városon, hogy a legjobban fizető vendég mindig meleg pizzát kapjon vacsorára.
Gyorsan lerendezte a rendelést, nem bíbelődött túl sokat. A pizzázó már tudta, mi a kedvence, neki csak fel kellett hívnia őket, és bemondani a nevét.
- Negyed óra és itt van.
- Mit szoktál csinálni, ameddig vársz a pizzára?
- Szerelek.
- De én nem tudok szerelni.
- Ezzel tisztában vagyok. Vágódj be a tévé elé, úgyis valami béna latin-amerikai sorozat megy megint, az neked csodálatos lesz, hogy megtapasztald, miért nem jó ezen a bolygón tévét nézni.
Esmeralda és René, a francia veszekedtek valahol Új-Mexikóban. Lokit pedig teljesen lekötötte a halandók szentimentálisnak látszó, már-már hihető szenvedéllyel előadott dialógusa. Tonyt már kevésbé, de a lehető legkevesebbet akart szenvedni Loki irányítása alatt. Jobb, ha előbb túlesik rajta.
Tonyt két felé húzták, és egyik sem volt jobb a másiknál. Az agya azt mondta, ellen kell állnia Lokinak, ami nehezen ment. Nem utolsó sorban pedig fennállt a kockázat, hogyha megtagadja ennek az elmebetegnek a parancsait - aki, valljuk be, kevésbé tűnik annak, miközben egy szappanoperát néz - , az nagy valószínűséggel azon nyomban végez vele, még mielőtt Tony kimondhatná: "Jarvis, a páncélomat!".
A szíve viszont - ami már lassan egy órája nem az ő irányítása alatt állt - egyre csak azt diktálta, hogy kövesse Loki minden parancsát, gondolkodás nélkül. Ha azt mondja, ugorjon a kútba, hát ő vígan dalolva meg is teszi. Feléget egy várost, bankot rabol, gyógyszert lop, embert öl. Amit csak Loki akar.
Aztán még ott volt az a fojtogató érzés: mi lesz akkor, ha teljesíti, amit Loki akar, és olyanná válik, mint azok, akiket ő és a társai nap mint nap üldöznek égen és földön egyaránt? Ez lett volna az utolsó dolog, amire ebben a pillanatban vágyott.
Loki elaludt a kanapén.
Tony agya azt mondta, eljött az idő, hogy most ne őt dobják ki az ablakon, hanem viszonozza ezt a "kedvességet", és hajítsa jó messzire a félistent. Lehetőleg annyira, hogy soha többet ne találjon vissza a Stark toronyba. Azonban a szíve, ami már talán nem is az övé volt, arra utasította, keressen egy aranyos plüss mackót, dugja Loki karja alá, és takarja be az első kockás pléddel, amit talál. Tony egyikőjüknek sem akart engedelmeskedni. A maga ura akart maradni.
Kikapcsolta a tévét, és átvette az idő közben megérkezett pizzát. Nem akarta elhinni, hogy pont most kellett elaludnia, mikor már éppen megérkezett az, amire várt. De hát mit tehet az ember, ha a félisteneket ennyire kifárasztja egy kissé balul elsült manipulációs varázslat?
Ha szépen kérte volna, talán még bele is egyezik. Mondjuk, nem akarta tönkretenni New York kilencven százalékát, de volt olyan dolog, amiben egyetértett Lokival. Túl sok a bűnöző, és túl sokan közülük megérdemelnének súlyosabb büntetést is, mint a börtönben letöltött három évet.
Halált érdemelnének.
Keserűt, olyat, amitől egész Amerikának, mindenkinek elmenne a kedve attól, hogy harisnyával a fején bemenjen egy bankba, és fekete játékpisztolyt szorongatva pénzt követeljen egy sporttáskába.
Rémisztőt, ami után már a bolti lopást is minimum tízszer meggondolnák, mielőtt belefognak.
Elrettentőt, hogy a gyilkosok elfelejtsék, mi is a következő áldozatuk neve.
Valami olyat kéne csinálni, amitől egész Amerika helyrejön. Mindannyian tudjuk, hogy ez sosem lesz így, de Tony Stark, a Világbéke nagy rajongója hitt abban, hogy valaha ez bekövetkezik.
És reménykedett abban, hogy ezt részben ő fogja elhozni.
Loki rájött, hogy nekifuthat ötször Midgard elpusztításának, kinyírhatja Thort, porig alázhatja az embereket és lángba boríthatja fél New Yorkot, ő mégsem lesz boldog. Talán már el is felejtette, milyen az igazi boldogság. Vagy talán soha nem is tudta. De abban biztos volt, hogy a gyilkosságok, a harcok, a háborúk, minden olyan, ami az elmúlt két évben történt, semmivel nem tették boldogabbá. Még mindig úgy érezte magát, mint a hátrahagyott kistestvér, akivel senki nem akar játszani. A kiközösített. A nevetés, a vicc tárgya.
Nem tudott jól lakni az ételtől, és nem volt ínyére a bor sem, amit Tony hozott a pincéből, pedig az egy remek üveg rozé volt a legjobb évjáratból, amit abban a nyamvadt pincében találni lehet. Hideg volt lent, és minden olyan steril volt. A hideg Jöttüheimre, a sterilség meg Asgardra emlékeztette. De egy dolgot sem talált eddig az életében, amely élete boldog pillanatára emlékeztette volna.
Lássuk csak, ott volt, amikor hat évesen ő, Thor, Sif és Fandral kint játszottak a palota csarnokai között. Mindannyiuknál fa kard, játékpáncél, és orrukra bukó sisak. Ahányszor elhangzott egy "Asgardért!" felkiáltás, az mindig egy fém sisakban visszhangzott. Hárman voltak egy ellen, nem is rossz arány. Lokinak semmilyen fegyvere nem volt, a könyveken kívül, bár azok aligha nevezhetőek fegyvernek. Nagyobb hasznát vette volna a mágiájának - ha Odin és Frigga engedik is használni neki, nem csak kínozzák vele. Számára ez a mágia megvonás olyan volt, mintha egy gyerek elé kiraktak volna egy tortát, majd azt mondanák: ezt nem szabad megenned. Ő volt a gonosz, a három kis harcosnak pedig le kellett győznie. Szép kis történet, legalább is azoknak, akik élvezték a gonosz legyőzését. A gonosz már kevésbé élvezte a jófiúk győzelmét.
Nem volt boldog, csak szórakozott. Szórakozott, mert gyerek volt, és a gyerekek szórakozottak. Azért nevetett, mert az agya, a teste, a lelke azt akarta, hogy legyen boldog, de a szíve mélyén ez távol állt tőle. Keserűséget érzett, elnyomást. A háttérbe szorult.
Ő mindig csak a második volt.
- Azt mondod, ebben már kiadják nekem a kínait? - mérte végig magát a félisten. Lokin még Tony kinőtt cuccai is úgy néztek ki, mint valami rosszul sikerült ejtőernyő. De ameddig el nem jutnak a legközelebbi ruhaboltba, ahol Lokinak és az igényeinek megfelelő ruhát találnak, addig ez is tökéletesen megteszi.
- Ha én is veled leszek, biztosan - bólintott Tony. Sötétbarna szemei a tükröt pásztázták, benne pedig a félistent. A kulcscsontja megemelte kicsit a pólót, ettől szembeötlően vékonynak tűnt. A csípőjéről lecsúszott kicsit a nadrág, de jól állt neki. Szegény gyerek, gondolta Tony, úgy néz ki, mint akit egész életében éheztettek, aztán csak elnyomva volt, nem éheztetve.
- Miért, velem jössz?
- Ha szeretnéd - vont vállat lezserül.
- Hát persze. Szeretném.
- Gyűlölöm az őszt, Anthony - suttogta Loki, mintha félne attól, hogy valaki meghallja őket. Azonban Jarvison, Tonyn és rajta kívül senki nem tartózkodott a toronyban. Vasárnap volt. Mindenki otthon volt, ette a vasárnapi ebédet a feleségével, a gyerekeivel, aztán megnézték este a családi mozifilmet, ami DVD-ről ment, vagy valamelyik kereskedelmi adó sugározta. Tipikus vasárnap este egy családban.
- Én is, elhiheted. - Tony a laptopba bújva olvasta a legújabb híreket, nézte, milyen kocsit fog legyártani legközelebb az Audi, ameddig Loki újra nekiesett a "Szerelmem, Esmeralda" nevezetű latin-amerikai sorozatnak. Tony már akkor azon gondolkodott, hogy megásatja a sírját, és elkészítteti a koporsóját, amikor Loki letöltette vele az összes részt - mind a 147-et.
Tipikus vasárnap este a Stark toronyban.
- Mindig esik, minden lucskos, és semmit nem lehet csinálni az ég világon - sétált oda a hatalmas ablakokhoz. Fekete sziluettje árnyékot vetett a puha, süppedős, szürke szőnyegre. Kezeit összekulcsolta a háta mögött, hosszú ujjai a csuklóját cirógatták, rövidre vágott körmeivel bőrét kapargatta. Fekete tintával valami kriksz-krakszot rátetováltak, de Tony sosem tudta még alaposabban megnézni. Loki mindig csak azt a helyet kapargatta.
A félisten úgy mozgott a halandó ruhadarbokban, mintha még életében nem viselt volna nadrágot, vagy pamut rövidujjút. Talán túl idegen volt neki mindez az öltönyök, nyakkendők, és vasalt ingek után; nem beszélve az Asgardi, huszonnégy kilós páncélhoz és egyben ruhához. A milliárdosnak még most sem sikerült megértenie, hogy készíthettek olyan anyagból ilyen ruhát, amilyenek ott vannak. Ám miután Loki mesélt neki az asgardi űrhajókról, és a lézeres fegyverekről, már nem is csodálkozott a dolgon. Be kellett vallania, hogy asgard fejlett volt; nem olyan primitív, mint azt ő hitte. Az egyetlen primitív dolog csak Thor, és az ő gondolkodása volt. Na meg a nyelvezete.
- Tudod, Loki, erre találták ki az esernyőt, az esőkabátot, a gumicsizmát, és egyéb, hasonló, csodálatosan káprázatos tárgyakat, amiktől nem fogsz elázni. - Tony gépelésének monoton hangjai megnyugtatták Lokit. Szerette hallgatni a gombok lágy, halk zajait, és a tudat, hogy ameddig hallja a kis kattogásokat, addig a milliárdos nem hagyja el, és mellette van.
- Kaphatok egy esernyőt? És egy gumicsizmát?
- Gumicsizmát inkább a lányok szoktak hordani. Vegyél inkább bakancsot.
- Bakancsot kaphatok?
- Aha. Milyet akarsz?
- Milyenek vannak?
Tony végigmutogatta mindet, egytől egyig. Feketét, mintásat, lakkozottat, mattot, magasszárút, 42-eset. Végül kiegyeztek - nagy vitatkozások és vélemények cikázása közepette - egy matt, fekete Doc Martensben. Rendeltek hozzá még egy smaragdzöld cipőfűzőt is, hogy annyira ne legyen egyhangú a félisten surranója. Magát a cipőfűzőt aztán nehezebb volt megtalálni, mint a bakancsot.
- Most, hogy megálmodtad, milyen bakancsot szeretnél, elmehetnénk neked ruhákat venni. És kereshetnél valami állást is, ameddig itt vagy nálam. Nem szeretem, hogy mindig megeszed az összes karamellás fagyit, ameddig lent vagyok a garázsban, dolgozom, te meg itthon henyélsz, és nézed a hülye sorozataidat.
- Nem hülye sorozat!
- De, az. És ha már sorozatot nézel, nézz normálisat!
- Mit takar a normális?
- Mit tudom én. Még a Vámpírnaplók is jobb ezeknél - mutatott a képernyőn hevesen veszekedő Juan Miguel-re, és Esmeraldára. Ebben mindannyian igazat adtunk volna Tonynak - kivéve Lokit. Loki kitartott amellett, amit ő mondott. És ha ő kitart valami mellett, halandó ember sérülés - vagy életének elvesztése nélkül - nem tágítja el.
- Mikor leszel kész a rakétával? - terelte a témát. Halkabbra, higgadtabbra fogta hangját. Kimértre, óvatosra, mintha a válasz veszélyes lenne, és szeretne rá felkészülni. Ez volt az a hangnem, amitől egy normális ember megijedt volna.
Ismétlem, egy normális.
- Minél többet hisztizel, annál később - ült vissza Tony. - Inkább megrendelem a bakancsot, és majd máskor elmegyünk ruhát venni, mit szólsz hozzá.
- Hisztizem?! - csattant fel Loki, és azon nyomban elfordult az ablaktól. Abban a minutumban arca ijesztő grimaszba torzult, és Tony a konyhába rohant védelemért. Kikapott a hűtőből egy Kinder Maxi Kinget, az első serpenyőt a kezébe vette a mosogató mellől, és fegyverként Loki felé nyújtotta. Foggal letépte a tejes finomság papírját, és ropogtatni kezdte.
- Én nem hisztizem, Anthony! Én soha, soha nem hisztizem! - közeledett lassú, ijesztő, elnyújtott léptekkel Tony felé. A férfi becsúszott két konyhapult találkozásába, s maga elé emelte a serpenyőt, most már pajzsnak használva azt. Közben tovább csócsálta az édességet.
- Hát, pedig most is azt csinálod - motyogta Tony, inkább magának, mint a félistennek. Amannak megremegett a szája széle, és ijesztő vigyor terült el az arcán.
- Mondd még egyszer!
- Nem!
- Mondd még egyszer, Anthony! - üvöltötte a márványpultra csapva. Tonynak azok a napok jutottak eszébe, mikor Pepper ki volt akadva. Meg kell hagyni, hogy nagyon nagy hasonlóság volt kettejük között: mindketten hisztiztek, és mindkettőjük mozdulataiban volt valami nőies.
- Nem fogom, a rohadt életbe, és ameddig az én tornyomban vagy, addig ne fenyegess engem, oké? - pattant fel Tony. Úgy tűnik, az agya abban a pillanatban kapott egy nagy adag vért, ami gondolkodásra késztette milliomosunkat, így sikerült egy érvvel Loki elé állnia. Loki felé indította a serpenyőt, ám az félúton megállt a levegőben, kettejük között. A félisten végigmérte azt, majd Tony felé fordította fejét. Az az eszelős mosoly - vagy inkább vicsor - ismét ott volt az arcán, a csínytalanság és az enyhe feszültség, az idegesség ott bújkált a ráncokban, elrejtőzve, hogy ajd egy váratlan pillanatban előugorjon. Csak a megfelelő alkalmat várta.
- Most az egyszer megkíméllek, Anthony, tekintve hogy egyelőre ebben a... - Loki arcán nagyon látszott, hogy keresi a megfelelő szót arra, ami megfelelően jellemezne egy modern, ámbár nem túl szemet gyönyörködtető, de mindenképpen látványos épületet. - toronyban kell veled együtt tartózkodnom.
- Tartózkodhatnál egy hotelben is, de lehet, hogy páros lábbal rúgnának ki, mikor megtudnák, hogy nincs mivel fizetned. Mert nincs mivel fizetned. Ugye nincs?
Ameddig a félisten és a milliárdos elszórakoztak a toronyban, addig a S.H.I.E.L.D. minden lépésüket, Tony összes tervének módosítását végig figyelte. Külön kis csapatot is kapott a páros: hét a legkiválóbb informatikusokból, három ügynök, és egy semmire sem jó robot, akit csak fellökni lehetett, illetve üvöltözni vele. Senki nem vette komolyan, csak kitöltötte rajta a dühét, aztán a S.H.I.E.L.D. jelével díszített papírpohárral, abban pedig kávéval, vagy energiaitallal visszaült a számítógép elé. Williamson ügynök a sarokban aludt, feje bal vállára esett. Nichols ügynököt a kanapén érte el az álom, az egyik díszpárnát az arcába nyomva. Evans ügynök a hatalmas monitorokat figyelte naphosszat, s csak egyszer-kétszer tűnt el a női mosdóban.
- Brittany, ez valami borzasztóan unalmas - rázta a fejét Ted, a szemüveges, túlsúly-problémákkal rendelkező számítógép zseni, aki a legközelebb ült Evans ügynökhöz.
Evans ügynök szemei villámokat szórtak.
- Ügynök, George, ügynök - fordult vissza a képernyők felé, teljes fegyelemmel. Nem akart veszíteni a figyelméből, ameddig be nem fejezik ezt az ügyet.
- Evans ügynök, pihenned kell.
- Mindent lehet, de semmit nem kell.
- Ne gyere itt nekem a bölcsességeiddel!
- Te meg ne gyere nekem a javaslataiddal!
- Szerintem meg mindketten fogják be - jelent meg Hill ügynök az ajtóban. Haja, mint mindig, most is katonás kontyban trónolt a tarkója felett, és a gallérja alatt. Gyorsan végigpislantott az embereken, majd bólintott, és a beszélgetők felé fordult. - Ébresszék fel Nichols-t, váltás van. Evans, szünet! - Olyan gyorsan távozott, ahogyan jött, álmos informatikusokat, munkamániás és alvó ügynököket hagyva maga után.
Stark egyik nappalijában a sok közül ott porosodott egy tökéletes, hibátlan, fekete zongora. A billentyűkhöz legjobb tudomása szerint még sosem nyúltak, de Pepper anno ragaszkodott hozzá, hogy bekerüljön a nappaliba. Szerinte romantikával töltötte meg a nappalit - Tony azonban sehogyan nem tudta megérteni, hogy mégis hogyan tudna megtölteni egy szobát romantikával egy ócska, fekete, fényes fadarab, de ha Pepper ezt akarja, hát legyen.
Loki halálra unta magát, miután sikerült végignézni az Esmeralda összes részét. Tony meghagyta neki, még akkor se merjen lemenni a laborba, ha kigyulladt a torony - majd Jarvis észre veszi. Ő csak pihenjen, szövögessen gonosz terveket, és próbáljon meg arra gondolni, mi fog történni akkor, ha majd leigázza New Yorkot - az elnököt kiűzi a házából, beköltözik, és csak hogy parádézzon, beiktat magának egy napot a naptárba. - Valahova - mondta -, karácsony és újév közé.
Loki úgy gondolta, érdekfeszítőbb felfedezni a tornyot, mint egy helyben ülni, és bámulni ki a fejéből. Felkereste volna a könyvtárat, ha tudta volna, hol van - és ha Tonynak lett volna könyvtára. A midgardi könyvek mindig is lenyűgözték: az írók stílusának sokszínűsége, a tájleírások gyönyörűsége mindig lenyűgözte. Az asgardi könyvek mind olyan tudományosak voltak, hogy bármelyiket a kezébe vehette, már a borítójáról ítélve elmondta, miről fog szólni, és kivűlről fújta mindegyiket.
Ellenben a midgardiak.
Mindegyikben volt valami olyasmi, amit ők nem tudtak. Valami romantikus, lebilincselő. Valami, ami egyszerűen gyönyörű.
Pont olyan gyönyörű, mint amilyen a fekete, lakkozott zongora volt egy emelettel lejjebb. A billentyűk hívogatták, akár a szirének éneke, vészesen csábította őt. Nem kellett túl sokáig énekelniük: Loki hosszú, sápadt ujjai peregtek egyikről a másikra, oda és vissza, édes dallamokat,asgardi altatókat játszva. Kábító volt, szinte már nem is emberi játék; mintha a zongora előtt egy szellem ülne, négy kézzel, és kétszer akkora tehetséggel, mint amekkora a történelem legjobb zongoristájának volt.
- Mit csinálsz? - szakította félbe Tony a természetfeletti zongorajátékot. Mocskos kesztyűben, karba tett kézzel, és homlokára tolt hegesztőszemüvegben állt. A terepszínű trikón olajfoltok virítottak, sikítoztak a mosógépért. A farmer zsebéből csavarkulcs állt ki, nem tisztább Tony ruháinál.
Loki azonban csak egy sunnyogó oldalpillantást vetett a milliomosra, és tovább játszott, egyenes háttal, szabályos kezekkel, tökéletes hangokkal. Eltökélte, hogy senki és semmi nem fogja kizökkenteni a játékból.
- Mint látod, játszom.
Az ujjak rendületlenül peregtek egyik csontszín billentyűről a másikra. A hangok megelevenedtek, körbelengték Lokit, Tonyt, a zongorát. Visszapattantak a hatalmas, kirakatüveg nagyságú ablakokról, és ezek mellett Loki csak zongorázott. Elbűvölően, mámorítóan, kábítóan.
- Ez egy templomi ének - bökött a kottára Tony.
- Nem azt játszom. - Loki szemeit mintha lesütötte volna, de csak a kezeit nézte. Azokat a holtsápadt, falfehér kezeket, amelyek akár egy halotté is lehettek volna.
- Akkor mit?
- Nem tudom, múltkor hallottam a tévében. Aztán megkértem Jarvist, hogy szerezze meg nekem a kottát - és én megtanultam. Nem tudom, mi a címe, de gyönyörű, Anthony. Hát nem?
- De. Igazad van, gyönyörű - bólintott, de csak röviden és igazán észrevétlenül, hátha Loki meg sem látja. Inkább volt biccentés, mintsem bólintás. Csak egy apró jel, hogy egyetért a félistennel, és mégis, Lokinak sokat jelentett.
Mosolyogva, szívből folytatta.
Tony ahányszor hazudott Lokinak, annyiszor tette szívdobbanás nélkül, és adott még egy napot ajándékba az emberek életéből, mielőtt még bombákat dugott volna az épületek tövébe, és hosszú rakétákkal szabdalta volna az egeket.
Loki volt a hazugságok hercege, és mégsem vette észre, mikor Tony hazudott neki. Mekkora hiba volt ez valakitől, főleg tőle. Érezte, hogy a varázslata bizonytalan volt, de sosem gondolta volna, hogy ennyire bizonytalan.
De Tony elkészült a rakétákkal, és tudta, hogy itt és most befellegzett New Yorknak, aztán Amerikának. És ki tudja, Loki meddig feszegeti a határokat? Talán népet írt, hogy irányíthassa. Mészárol, csak hogy könnyebb legyen mindent számon tartana - hiszen, valljuk be, sok milliárd emberből akár egynek a nevét is nagyon nagy dolog megjegyezni, és borzasztó munka jár az adminisztrációval, minden egyéb, hivatalos dolog mellett, annyi alkalmazottat pedig semmiképp nem tud felvenni, hogy ők, együtt meg tudják csinálni.
Loki a futópadon rohant. Folyt róla a víz, de elegáns hanyagsággal tudomást sem vett róla, és folytatta - már vagy háromnegyed órája.
Aztán a S.H.I.E.L.D. küldött egy üzenetet Tonynak: húsz perce van eldönteni, mit írnak a jelentésbe: Loki irányítása alatt épített rakétákat, és esze ágában sem lett volna semmiféle robbantást végrehajtani józanul, vagy bevallja, hogy szívesen működött együtt Lokival, és tényleg szándékában állt az előbb említett. Tony tudta a választ, már akkor tudta, mikor a S.H.I.E.L.D. még nem is küldött neki üzenetet.
- Hé, ebihal - kiáltott Lokinak. Az sokatmondóan hümmögött egyet, ami jelen esetben felért egy mivannal. - Állítsd le!
- Mi van, Tony?
- Elbasztam, az van. Vagyis... elbasztuk. Lezuhanyozni van időd, aztán jön a S.H.I.E.L.D., és a rakéta, a tervek, a páncéljaim, a fájlok, mind az övéké lesz. Már semmi nem lesz csak a miénk. - Loki feltartotta a kezét, megállítva egy pillanatra Lokit.
- Volt valaha bármi is a miénk?
- A tervek... a remények...
- Mindegyik az enyém volt.
- A sok munka, a belerakott energia...
- Mindegyik a tiéd volt. Semmi nem volt a miénk, Anthony. Csak a tiéd volt, meg az enyém.
- Nem, van valami, ami a miénk. Tudom - nevetett szórakozottan Tony, holott semmi oka nem volt rá. Azt mondják, a szomorú ember, a reménytelen nevet a legtöbbet. - Ez a miénk. A következmény... hogy téged, és minden cuccomat elviszik. Ez az... a veszteség a miénk, Loki.
Hosszas hallgatás következett, és Loki a fehér törölközővel dörgölte a nyakát. El akart menni zuhanyozni, de közben valami őrültséget akart csinálni, ami talán meg tudja őt menteni. Szüksége volt egy ötletre, szüksége volt Tonyra, és még nagyon sok mindenre, de csak ennyit bökött ki:
- El akarok menni zuhanyozni.
Aztán a percek szaladni kezdtek, gyorsan elgurultak, észrevétlenül. Tony eszeveszett sebességgel próbálta menteni a menthetőt, és ide-oda betuszkolni a páncélokat: ágyneműtartóba, takarókba, a kanapé alá. Nehézkesen, de kettőt sikerült megmentenie - és egy félkész darabot is sikerült három díszpárnába beletuszkolnia.
Loki elcsodálkozott a tusfürdős flakonokon, ezzel próbálta elterelni a figyelmét, mert máshogy nem ment. Nem volt egérút, egy tartalék kijárat - erről megfeledkezett. Rájött, hogy a tökéletes terve nem is volt olyan tökéletes. Üveges, előre meredő szemekkel mosakodott, törölközött, hátrasimította a haját. Lezselézte, a biztonság érdekében - ki tudja, mikor fog ismét zselét látni a haja?
Újabb póló, ami lógott a karján, és újabb nadrág, ami lecsúszott a csípőjére. Egyszerre volt szánnivaló és sajnálatra méltó, de volt benne és a véznaságában valami elragadóan vonzó. Sajnos, ez a kisugárzás kevés volt ahhoz, hogy tíz S.H.I.E.L.D. ügynököt meggyőzzön arról, ő csak jót akart. Elég nehéz elmagyarázni, hogy ez a rakéta igazából az árvák támogatása miatt készült - mindenképpen veszélyes volt, nem vitás.
Mire már elfogadhatóan festett, Tony kezébe temetett arcára, és Evans ügynökre pillantva rögtön elment a kedve attól, hogy tovább sétáljon. Fogta volna magát, hogy aztán kiugorjon az ablakon, mert a szégyennél számára a halál is jobb lett volna - ennyi megpróbáltatás után ezen senki nem csodálkozott volna - , de ő mégis, kiült daccal az arcán sétált a szoba közepére. Nyakában ott pihent az a bolyhos, fehér törölköző. Az az istenverte törölköző.
- Uraim, ismerik Ikarosz történetét? - Evans ügynök karba font kézzel nézett egyik férfiról a másikra. Loki is szintén ezt tette, ő a katonákról nézett Tonyra, majd Evans ügynökre. Igazából halvány fogalma sem volt róla, hogy ki lehet az az Ikarosz.
- Ikarosz túl közel repült a naphoz. - Tony mozdulatlan maradt, Loki pedig tőle várta volna a támogatást - a meg nem kapottat, azt a félúton elvesztettet.
- Én nem ismerem Ikarosz történetét.
- Egy kellemesen hűs üvegcellában bizonyára lesz ideje elolvasni - Evans biccentett egyet, megfordult, s mint aki jól végezte dolgát - mert hogy ő azt csinálta - távozott. Csak szőkésbarna hajfonata ütődött neki a latex ruhának, annak hangját lehetett hallani egyedül, majd fegyverzörgést, és egy bilincs halk kattanását. Tony cuccait nem bántották, csak egy valamit: Lokit.
Elvették tőle, túl hirtelen szakították ki az életéből. És mikor mindannyian eltűntek, szokatlan volt a csend: nem az a fajta, amikor Loki csendben volt, akkor tudta, hogy a kanapén van, és olvas egy újabb Shakespeare drámát, de ez a némaság bénító volt. Fájdalmat okozott, csípte a lelkét, és kérte, hogy töltse meg valamivel.
De Tony nem tett semmit.
Két év telt el, és csodával határos módon Loki megváltozott. Loki már nem volt szeretethiányos hiperaktivitás-zavarral, csak egy norvég félisten, akinek tragikus családi múltjára, és testvérével való kapcsolatára lehetett visszavezetni azokat az őrültségeket, amiket művelt. Megpróbálták lemosni a kezeiről a vért, és bár mindig marad rajta egy kicsi - mert az ember ilyeneket nem felejt el - , ott vannak a tiszta részek, egyfajta reménysugárként.
Már nem volt egy szörnyeteg, csak egy ártatlanul vonyító farkas az éjszaka közepén.
Ez a farkas nagyon aranyos képet mutatott Tonyval az oldalán, karácsony éjjelén a Central Park közepén. A hóesésben, és a sötétben alig lehetett őket észrevenni a fák között, csak a hó édes roppanása árulta el, merre is vannak.
- Loki?
- Hm?
- Azt hiszem, hiszek az istenekben.
Loki elmosolyodott. Nem gonoszan, nem sejtelmesen, nem úgy, mint egy totális elmebeteg. Boldogan.
- Ennek örülök, Anthony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése