Holnap

Úgy voltam, hogy se az Amerika Kapitány - Tél katonájára, sem a Pókemberre, sem az Only Lovers Left Alive-ra nem megyek el.
Találjátok ki, melyikre sikerült elmenni, és melyik tette tönkre az életemet, és teszi tönkre újra meg újra!

Ja, egyébként a verseket, amikből idéztem, megtalálhatjátok itt meg itt.

H É T F Ő

Maybe I am the bad days.

Néha a S.H.I.E.L.D. is tud kegyes lenni, és szabadnapokat ad. Steve meg én nem lakunk együtt, de az időnk 90%-át együtt töltjük, vagy az ő lakásán, vagy az én lakásomon. Mutogatom neki azokat a bandákat, amik népszerűek lettek a második világháború óta, keressük a könyvcímeket, és mesélek, mi változott közben, és elmondom neki az elnökök neveit minden nap, elismétli őket, és próbálja megtanulni. Édes, amikor bárgyún mosolyog, örülve a saját silány sikerének. A múlt héten az állatkertbe mentünk, Steve pedig még a Google-t is hajlandó volt használni, hogy utána nézzen a királypingvineknek.

A S.H.I.E.L.D.-del ellentétben az eső nem szokott szabadnapokat adni – viszlát csónakázás a Central Parkban.

Steve listája az ölemben; pipálgatom a dolgokat, amikről tudom, hogy már van arról halvány fogalma, mi is az. Miközben én erősen koncentrálnék, megpróbál megetetni egy gumicukorral, több-kevesebb sikerrel. Nevetve tolom el a kezét, bele nem unva az ostoba kis játékába, és bár gyerekesnek tűnik mindkettőnk viselkedése, ez az óvodásokhoz méltó magatartás, valójában mindketten élvezzük. Nevetünk, önfeledten, megfeledkezve a francos kis munkáinkról. Csak a gumicukor, ő, én és a Star Trek.

- Mit csinálsz már? – nevetek, a kezét elnézve, az asztalra hajítva azt az ócska kis kék füzetkét, meg a rágott végű ceruzát. Azt hittem, egy művész sosem tesz kárt a cuccaiban.

- Etetni próbállak – kuncog, és ahogy mosolygok, a számba nyomja a gumicukrot büszkén vigyorogva. Elrágcsálom, szenvedve, mert utálom a narancsosat. Nincs is annál rosszabb.

Elfekszem rajta, a fejemet az ölébe hajtom, és a  lerántva róla magamra húzom azt a mustárszínű borzadályt, amit takarónak mer nevezni. Lehunyom a szemem, mintha aludnék, aztán már csak azt érzem, ahogy a csókjával ringat. Még mindig ügyetlen, de nem bánom, mert én vagyok az, aki megtaníthatja őt. A keze az arcomon, így próbálom lazítani, aztán tovább csúszik, a hajába. Így beszélünk mi: néma szavakkal és ügyetlen csókokkal.

K E D D

It’s the worst on Tuesdays.

A kedd az a nap, amikor bevetés van, akár veszélyben van az ország, akár nincs. Akkor szimuláció van, és lehet, hogy lelövünk néhány S.H.I.E.L.D.-est, de nincs bűntudatunk, mert ők nem S.H.I.E.L.D.-esek igazából: elfogott H.Y.D.R.A.-sok, akikben még van annyi gyűlölet, és hűség a csoport iránt, hogy vállal próbálnak nekimenni az áthatolhatatlan üvegfalaknak.
Steve szája felrepedt, az én orrom alatt száradt vér van, de ez aligha látszik a fejünkre húzott csuklyák, a zuhogó eső, és a vastag árnyékot vető, fekete esernyő miatt. Kézen fogva megyünk az őrült olasz pasas kisboltjába, az utca végére. Fáradtan dőlök neki Steve karjának, ő elragadtatva néz le rám, és néha megpuszilja az izzadt fejemet. Hirtelen kedvem támad hajat mosni.
A boltba belépve sem hajtjuk le a kapucnit, csak az esernyőt csukja össze, és beledobja a kosárba, amit nevetve kiveszek, és lerázok.
- Előbb csináld ezt, hidd el, jobban jársz – kuncogok. Vizes kezét hanyagul törli magába. Nem mondom el neki, hogy imádom, mikor idegesen húzogatja az ujjait a kordbársony nadrágján, vagy épp azon a farmeren, ami most rajta van.
- Kösz, Nat – mosolyog édesen; az esernyőt a kosárba dobja egy doboz tej és zacskó csipsz mellé.
- Ezt majd még gyakoroljuk – hagyom végül rá a dolgot, és beledobok a kosárba valami ehetőt.
Nem lakok nála, és ő sem nálam, mégis a másik cuccai vannak a komódunk felső fiókjában, és egymásnak veszünk kajákat. A kanapéján alszom egy kimerítő nap után, és ő is az enyémen. Egymásnak, vagy egymással csinálunk reggeliket – észrevétlenül másztunk bele a másik életébe, és tapostunk annak pofájába, felborítva egy kellemes rendszert valami még kellemesebbért.
Nem szól, csak mosolyogva néz, ahogy csekkolom a listát, mormogva sorolom, mi kell még. Mikor nekimennék valakinek, megállít a derekamnál fogva, és magához húz, mintha csak erre várt volna. A karja a csípőmön nyugszik, mélyet lélegzik a hajamban nyugvó orrával, és egy lágy csókkal koronázza a pillanatot. Az öreg nő csak vállat von a romantikus pillanatunkra és a lehunyt szemeimre.

S Z E R D A

I don’t want to be the hero.

I deleted your number, I wish you’d do the same.

Szerdán rettegek, és ezt ő is tudja, ezért szerdán hagy nekem egy napot, mikor egyedül lehetek. Hagyja, hogy azt csináljak, amit szeretnék: háromnegyed órát álljak a zuhanyban, hogy közben az iPodomról üvölthessen valami. Most is ezt csinálom, a falat püfölöm. A szomszéd nem örül neki, de hát ilyen napokon kit érdekel, mit szól a szomszéd? Ő csak egy valaki, akit talán megmentettek még Manhattan csatájában, és ha nem is az, akkor sem tudja, mi folyik akkor a városban, amikor ő alszik, vagy tévézik, vagy az unokájának teszi be a Go Diego, go! DVD-t. Azt üvöltöm, nem tud semmit; senki nem tud semmit, ameddig bele nem csöppen ebbe az egész kalamajkába, és át nem éli a stresszt. Elvárják, hogy érzések nélkül hajts végre egy küldetést, hogy töröld ki őket. Mázli, hogy a zuhanyzóban és az ágy fölött kiszedtem a kamerát a falból, ilyenkor megfordul az agyamban, mert ha tudnák, miket művelek, mikor meglátnak, hogy hagyom az érzéseimet a felszínre törni, tuti ott lenne vége a karrieremnek.
Ma nem akartam bőgni, és ma nem akartam távol tartani magamtól Steve-t. Az egyiket már elcsesztem, de a másiknak még nem késő. Megszárítkozom, és tárcsázok, noha kitöröltem a számát, azóta fejből tudom. Nem akartam vele találkozni, nem akartam beszélni vele, szimplán felejteni akartam, őt is, meg a telefonszámát is. De a telefonszáma a fejemben, ő meg az életemben maradt.
- Szia Steve! Van kedved együtt vacsorázni?
És volt.

- Gondolsz rám?
Megpuszilja a nyakamat; semmi durvaság, semmi nyál.
- Minden nap, minden éjszaka.
Elvigyorodok a gondolatra, a képzelt képre, ahogyan fekszik a kanapémon, vagy az ágyában, a plafonra néz, de a fehérre festett falban az agyában pörgő mozifilm vásznát látja.
- Folytasd még!
- Hé, ezt nekem kéne mondanom!
- Úgy értem, a kérdéseket.
- Hogy ilyen édes kis semmiségekkel válaszolhass?
- Tudod, néha ezt is kell. Nyálas, meg minden, nem?
Kócosan vigyorog fel rám, látom a szemeiben a rajongást, csak nem tudom eldönteni, mi iránt.
- Talán. Igen, egy kicsit.
- De más nem csinálna ilyet, igaz?
- Miért akarod magadat hozzájuk hasonlítani?
- Mert jobb akarok lenni náluk. Mert jobban szeretnélek téged, mint bárki mást. Te vagy az egyetlen, akit szerethetek, Natasha. Azt szeretném, hogy engedd.
- Mi lesz, ha engedek?
- Mi lenne?
- Szeretni fogsz.
- Most is azt csinálom. Mindig azt csinálom.
Attól féltem, hogy elbukik.

C S Ü T Ö R T Ö K

You are terrifying and strange and beautiful something not everyone knows how to love.

A hátamra terítette a takarót, és mosolyogva a fülembe suttogta:
- Meg ne fázz.
- Ugyan, Steve – nevettem halkan. Nem is nevetés volt, és nem is őszinte. Kicsit keserű, kicsit fáradt, kicsit elkeseredett.
A fényképeit nézegettem, amin Buckyval van. Olyan volt akkor még, mint a lúzer tizenhat évesek a gimnáziumokban, akiknek elveszik az uzsonnáját, a ruhájukra borítják a narancslevüket. De ő nem volt olyan: akkor is más volt. Tudom, mert mesélték, de tőle is hallani szeretném, mi történt.
- Mesélsz nekem egy kicsit? – Visszamásztam a párnákhoz, a földre ejtettem a fényképeket. Mesélhettek, de Steve jobban mesélt. A képek olyanok, mint egy film, de Steve olyan, mint egy könyv: a kép nem mondja el, milyen volt fejbe találni a nácikat a pajzzsal, és mennyire volt kellemetlen a sártengereken át sétálni, milyen hangos a lövések zaja, és hogy ki a fene az a Bucky.
- Miről meséljek neked?
- Tudod azt jól. – A fejemmel a képek felé biccentek.
- Jaj ne, Nat – temeti a kezébe az arcát nevetve. - Az elejétől?
- Az elejétől – nevetem. Vele nevetnék örökre, és nézném a vörös arcát.

P É N T E K

Imagine an empty room.

Now imagine me in it.

Üzenet a hűtőn. Törölt telefonszámokról és holnap estig üres kartondobozokról.

Az utolsó pillanat, hogy Steve kabátja az akasztókon lóg péntek 16:23.