.png)
Tompa visszhangok pattannak vissza a falakról, a fejednek ütköznek, de te megfeledkezel róluk. Utánuk csak a sajgás, a fájdalom marad, mintha minden szó ütés lenne az agynak. Egy idő után azt hiszed, beleőrülsz, aztán rájössz, hogy csak képzelődsz, mert még mindig ott görnyedsz a papírjaid felett. Tollal kopogtatod a tölgyfa asztalt, meredsz a semmibe, várod a megváltást.
A rémálmoktól az embernek tudnia kéne aludni, neki mégsem megy. Zihálva ül fel, izzadtan, zuhanyozhat le, és akkor már nincs is kedve visszafeküdni, újrapróbálni az egészet, hátha megjavul. Előre tudja, hogy nem fog, ezért is nem baktat vissza, rúgja le a bolyhos Ikeás papucsot, heveredik magzatpózba, és mantrázza a számokat egytől százkettőig, újra meg újra. Nem próbálkozik, mert tudja, mi lesz a vége.
Inkább felkel, de sok jót nem lát benne. Hajnali háromkor kel, és éjfélkor fekszik. Három óra per nap, két hete ez a rekordja. Már az egészet egy délutáni alvásnak fogja fel, amiből a telefon kelti fel éles csörgéssel. Mintha fejbe vágnák egy baltával. Hasít és üt és rémiszt.
Kávé gőzölög négykor az asztalon, és jobbhíján letöltött sorozatokat néz. Előtte illatozik (illatozna) a rántotta, de már nem érez szagokat. Az álmatlansággal, a fáradtsággal betegség jár: piros orr, elhasznált százas zsepik, kiürült orrsprayk. Már a tapintásuktól, a gondolatuktól rosszul van, csak menekülni akar belőle.
Két hét: hat és fél csomag papír zsebkendő, négy orrspray, három doboz Strepsils, két csomag tea, három csomag herbatea kiegészítésként. Két hét alatt befejezte a Pushing Daisies-t meg a Brooklyn nine-nine-t. Az egyiken nem tudott röhögni, a másikon meg elbőgte magát, teljes tanácstalanságában csak még jobban és még hangosabban zokogott. Ha megkérdezték volna tőle, mi baja van, hát ő istenbizony nem tudott volna válaszolni.
A kopogás olyan, mintha konyharuhába tekert klopfolóval próbálnának szétverni egy masszív üveglapot. Az árnyékról már csak a sötét ruhás alakok jutnak az eszébe, pillanatokra rémül meg. Fel kell fognia, hogy már nem otthon van: iroda, papírmunka, dologra fel!
- Minden rendben van? - Tony árnyéka nagyon hasonlít azokra, amik a holdfényben kapaszkodnak fel a falakra, bemásznak a takaró alá, az álmokba. Hideg lesz tőlük a hálószoba, a nappali, a fűtést pedig el is felejtheted: ez ellen a hideg ellen nem tehetsz semmit.
- Ja. Igen, gyere be - bólogatott, megpróbálta gyorsan letörölni a homlokáról az idegesség jeleit, a verejtéket. Hevesen pislogott, hogy a látása kitisztuljon, és végre megpróbálja felfogni, mi is folyik körülötte. Tony aggódó arccal lépett be a szobába, kezeit a zsebébe csúsztatta, majd körbenézett, szipogott egyet, és megállt egy helyben.
- Figyelj, én nem akarok tolakodó lenni, meg semmi, de látom, hogy szarul vagy.
A mondata után homlokon akarta csapni magát, majd a saját képébe üvölteni egy köszönjük Nyilvánvaló Kapitányt. Csak tanácstalanul összekócolta a most-keltem-ki-az-ágyból-frizuráját, és leült az egyik szürke fotelba. Kényelmetlen volt, és a háttámlája túlságosan meg volt döntve, de egy húsz percig kibírja.
Loki illedelmességből nem válaszolt. Nem akarta megsérteni a főnökét, inkább hagyott neki pár perc gondolkodási időt, hogy a szobában ide-oda járatva a tekintetét megpróbálja felépíteni a mondatokat, egymásra pakolgatni a szavakat, mintha gyufaszálakból próbálna meg egy kisgyerek várat kreálni.
- Arra gondoltam, elmehetnél fizetett szabadságra. Fizetem az utazást, csak... Ez így nem lesz jó, oké? Hogy bejössz, remegsz, izzadsz, és mindenféléket összehordasz a konferencián. Próbálj meg pih-
- Nem! - kapta fel a fejét éber tekintettel, tág pupillákkal, vizenyős szemekkel. Mint akinek most mondták el, hogy bizony a kisautója elveszett, és sehol nem találják. Tiltakozón rázta a fejét, nem akart pihenni.
- Miért nem? Látszik rajtad, hogy semmit nem alszol. Ez így nagyon nem lesz jó, érted? Nagyon. Akkor... legalább mondd meg, mit csináljak, hogy végre ne úgy nézz ki, mint akit most küldtek haza az idegosztályról!
- Hagyj békén, és hagyj dolgozni.
- De te nem tudsz dolgozni!
Az asztalon heverő köteg papír közül kiragadott párat. Gyorsan végigfutotta őket, csak felületesen, de még így is az egész olyannak tűnt, mint egy dadaista vers: se értelem, se rendszer, se szépség.
- Nem akarod, hogy felolvassam neked ezt a jelentést. Kihagysz és elgépelsz szavakat. Fizetett betegszabira küldelek - csapta le az asztalra a papírokat meghozva a végleges döntését.
*
Loki három hete nem alszik nyugodtan. Három hete nem alszik. A különbség csak az, hogy a kórházi ágyban fetreng nyugtalanul, és nem a saját, sötétkék vagy acélszürke lepedőiben.
- Ne haragudj, hogy késtem.
Megint hallja a klopfolót, csak már nem a kopogást, az emberi beszédet is ugyanolyan fájdalommal viseli. A feje olyan, mint a fehér zaj a tévében. Kusza, össze-vissza, mászkálnak a fekete és fehér pontocskák ide-oda, meg tudna tőlük őrülni. A regenerációja az egyetlen, ami még életben tartja, de az elméje már teljesen elborult. Ha Tony nem lenne, a józanságának szilánkjai még apróbb darabokban lennének.
- Figyelj, én... nem hoztam neked sem lufit, meg ilyen szarokat, csak.. hát, magamat. Meg két évadot a Mentalistából.
- Pushing Daisies.
- Hogy mondod?
- A Pushing Daisies-t jobban szeretem. - Ma először nézett Tonyra, és sikerült olyan bánatos kiskutya szemeket bevetnie, hogy Tonynak azonnal muszáj volt a kedvére tennie. Előkapta az átlátszó mobilt, vagy valami olyasmit, és pötyögött rajta ezt-azt.
Az igazság az volt, hogy Lokinak minden oka megvolt szeretni azt a sorozatot (bár egy kicsit lányosnak gondolta), az ok pedig az volt, hogy akit ő elérhetett volna, azt is csak egy képzeletbeli foal packon keresztül tehette meg. A munkatársai, a főnöke, az asszisztense mit szólnának hozzá?
- Rendben, már tölti, aztán majd felrakom a tévére.
- Egyébként mit keresel itt.
- Hülye kérdés. Téged.
- Nem, úgy értem... miért jöttél be?
Tony egy semlegeset pislogott rá, majd minden bájával és elragadóságával az éjjeliszekrényre könyökölt.
- Tudod, egyrészt a főnököd vagyok. Kötelességem arra gondolni, hogy te beteg vagy, és mielőbb felgyógyulj. Aztán meg a barátod vagyok, a barátoknak az a dolga, hogy meghallgassanak, tehát hallgatni jöttem. Az ellenséged is voltam, a legjobb taktika pedig az, ha szereted az ellenséged.
- Tehát még mindig úgy nézel rám, ahogy New Yorkban?
- Nem, dehogy, ez már... ez már teljesen más, Loki.
Loki csendben maradt, a sötét tévére nézegetett, delejes pillanatokat, megnyugtató mondatokat képzelt el, felfogta azt, amit Tony mondott neki. Aztán mesélni kezdett.
Megállíthatatlanul és határozottan ömlöttek belőle a szavak, percnyi szünetek nélkül. Tony elszörnyedve hallgatta azt, amit mondott, próbált empatikus lenni, és a végére sikerült is összeszednie magát, hogy ez megtörténjen: az ágy szélén ült, Loki meztelen hátát simogatta, azt a részt, ami kivilágított a zöld kórházi rongy alól, és csak vigasztalta, vigasztalta, és vigasztalta.
Ameddig minden rendben nem lett, ő ott ült. Az eszeveszett zokogást visszafordította megnyugvásba, redukálta a rossz érzéseket, a rémálmokat, és Lokinak, hogy már Tony mindent tud róla, csak ez a pillanatnyi boldogság maradt. És hogy emiatt ne kezdjen el ismét egy véget nem érő történetet, megcsókolta Tonyt. Erőteljesen, a fogaik egy kicsit össze is koccantak, de legalább ez a valami biztos volt az életében: Tony, aki a főnöke, a mentora, a segítőtársa, és az ellensége volt.
Régóta nem aludt olyan jól, mint aznap délután.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése