Eric

Nincs slash, fellélegezhet mindenki. Tudjátok, mi van? Angst, és vér, és durva dolgok, saját szereplők, és nem tudok érdekfeszítő bevezetést írni anélkül, hogy bármiféle poént is lelőnék. Disztópia, ami a múltban játszódik - csak én vagyok képes ilyet csinálni. A zenei aláfestés menüben megtalálhatóak a mellékelt muzsikák.

Kérdéseim az olvasókhoz: Mi annak a lánynak a neve, akinek szemszögéből olvashatjuk a történetet? Mi Eric vezetékneve? Melyik országban, azon belül melyik városban játszódik a történet? És az istenért, miért nem tudok normális címeket adni?

2012, január 20.

Tizenketten ültünk egy katonai teherautó hátulján. Mindannyian tizennégy évesek voltunk, és valamilyen szinten ismertük is egymást. Tizenkettő nyomorult tinédzser, akiket érdes, fehér ruhába, és fekete csizmába bújtattak. Tizenkét nyomorult lány, akiknek a copfját tőből levágták, s a rakoncátlan tincsek, amelyeket reggelente sikerült megzabolázniuk, most valahol a szemétben hevernek. Egyikünk sem érdemelte ki ezt a sorsot, egyszerűen így jártunk. Balszerencsénk volt, hogy minket rángattak ki a sok száz - sok ezer - lány közül.

Tizenkét nyomorult tizennégy éves, akik azon gondolkodtak, miért történik ez velük.

Néhányan sírtak, néhányan aludtak, és néhányan csak figyelték a ruhájukat, a cipőjüket, a társukat. A legjobb döntés az lett volna, ha alszunk. Ha mindenki elfelejti, mi is történik vele, úgy talán hamarabb jön el a halál, észrevétlenebbül. Meg sem fogjuk érezni a csuklónkon ejtett hosszú, húsba mélyedő vágást. A tudatlanság áldás, és mi most mind tudatlanok akartunk lenni. Mert tisztában voltunk azzal, mi fog következni: bevisznek minket, igazoltatnak, aztán pár napra bedugnak minket egy cellába - sok meg sok további serdülő és gyerek közé. De nem fiúk közé, nekik egy másik részleg van fenntartva. Kizárólag lányokat zártak egy cellába.

A teherautó hirtelen zökkenéssel állt meg. A ponyvát, ami letakart minket most szétnyitották, és fehér, vakító fény áramlott be. A fény mögött azonban sötét volt, éjszaka. Még ha aludtunk is volna, most biztosan felkeltette volna minket az a két fegyveres, aki értünk jött. Gázmaszk takarta az arcukat, szemükbe nem tudtunk belenézni; takarta azokat két sötét lencse. Ijesztőnek kellett volna lennie, de mi mégsem féltünk tőlük. Talán azért, mert már túlságosan össze voltunk törve, vagy mert az emberi agy két félelemből a nagyobbra koncentrál, aztán a kisebbre. De ha a nagyobb félelmünk bekövetkezik, a kisebbet már értelme sincs az orrunk alá dörgölni: hiszen mind halottak leszünk.

A túlzottan rövid, fiús hajam még mindig a szemembe hullott. Mindig a szemembe hullott. Talán ha lett volna nálam egy tükör, meg tudtam volna állapítani, jól nézek-e ki, vagy sem az új frizurámmal - de be kell, hogy valljam, most az utolsó dolog, amire gondolni tudtam, az a frizurám volt. Lányok és fiúk tetemei lepték be a parkoló melletti teret; mindannyian ugyanazt viselték: azt a szúrós, fehér ruhát, amit rájuk erőltettek. Amit mi is viseltünk. A fehér ruha a tisztaságot jelentette.

Jelen esetben pedig a végzetünket.

Levetett, fekete bakancsok és csizmák hevertek mindenütt. Az autók gumija mellett, a kerítésbe akadva, a kerítésre akasztva, a katonák kezében, a szemétbe hajítva. Este pedig összeszedték őket. Minden csizma az újoncokon kötött ki, az olyanokon, mint mi. Halott lányok cipőiben jártunk - szó szerint.

Az emberi zsírból remek szappanokat lehet gyártani. Szappant pedig mindenki használ, amióta betiltották a tusfürdőt. És azóta minden elhurcolt gyerek úgy érzi magát, mintha visszamentünk volna a második világháborúba. A polgármester volt Hitler, mi pedig a könnymaszatos, zokogó, zsidó gyerekek. Bíztathattak minket, hogy minden rendben lesz, hogy alig fogjuk érezni. Megszámlálhatatlanul sokszor végighallgattuk a "nem fog fájni" szöveget. Megpróbálhatták elhitetni velünk, hogy az életünk itt is csupa móka és kacagás, de ettől még nem volt így. Akik ezt mondták, nem voltak még levetkőztetve a gázálarcos katonák előtt, hideg vízzel leöntve, vagy betuszkolva a borbély keze alá. Senki nem hitte el a boldogság-humbugot. Az egész egy hazugság volt.

De mindenesetre szép hazugság.

A cella felé igyekezve összesen hat hullakupac mellett haladtunk el. Jobb oldalon két fiú, egy lány kupac, a másik oldal végig csak lányok tetemeiből állt. A beton repedései között, a kátrány apró szemcséi között vér és mocskos víz keveredett. A katonák bakancsán szintén, ám egy kis sár is vegyült a már amúgy is gyomorforgató együttes mellé. Hányni támadt kedvem, nem csak nekem. Talán mindenkinek, és többen meg is tették. Nekem a katonák előtt nem volt merszem kiüríteni gyomrom kevéske tartalmát.

A felhők eltakarták a napot, reggeltől estig, mintha egész nap esőre állna, de a hatalmas szürkeség még nincs annyira tele, hogy eláztassa a mezőket savas esővel, vagy jégesővel. Két hónapja, minden nap így ment ez. És minél többen haltak meg, annál kevesebbszer esett. Egy idő után mindenkinek feltűnik a párhuzam az eső és a halálesetek gyakorisága között.

Fegyverek csattogása, bakancsok tompa puffanása kísérte minden léptünket a cellánkig. Rothadás szaga volt. Rothadás, és hányás szaga. A hányinger felkúszott a torkomon, ám én ismét nemet mondtam neki. Nem fogok megtörni, csak mert ők ezt akarják. Nem fogok összekuporodva a sarokba ülni, és várni az ítéletem napját a könnyeimben fulladozva.

Persze, a gázmaszkosok tudták, hogy meg fogunk törni. Mi mind tudtuk, hogy meg fogunk törni, és mégsem tettünk ellene semmit.

Két napja voltunk bent. Reggelente lövésekre ébredtünk, sikolyokra, a társunk hüppögésére, vagy a kínzó köhögésre. Borzalmas napok voltak, életem legrosszabbjai. Ha eddig azt hittem, hogy egy napon három témazáró maga a pokol, akkor tévedtem - ez annál háromszor rosszabb. De nem volt erőm sírni, nem voltam szomorú, csak elfogott a rettegés, és amíg a többiek az életútjukat ecsetelték a fejfájástól kába társuknak, addig én csendben néztem ki a rácsokkal szabdalt ablakon: hajnali napfény uralta körbe a tájat, türkiz színű égbolt nézett le ránk. Eszembe jutott, mit mondtak nekem a kékről. A bánat színe, a fájdalomé. Számomra a kék mégis mást jelentett: a szürke falak után a szabadságot jelképezte, és azt, hogy levegőt vehetek anélkül, hogy meg kéne fulladnom a mérgező gázoktól, amikkel a halálba kergetnek minket. Másnak az jelentené a biztonságot, ha visszajuthatna a szobájába, a felmelegített takaró alá bújhatna, és közben a szülei minden kívánságát teljesítenék: mert túlélte. Mert őt megkímélték. De ilyen általában csak a pénzesek gyerekeivel történt, akiknek volt elég vagyona ahhoz, hogy megvehessenek egy emberi életet. Nekem, nekünk maradt a másféle biztonság: az illúzióink. Amikbe beleélhetjük magunkat, elveszhetünk egy pillanatra, édesnek gondoljuk az életet. Az én illúzióm a kék ég volt. Ami alatt szabad voltam. Nem kellett aggódnom a házimunka miatt, vagy hogy lelőhetnek bármelyik pillanatban, a kék ég, alatta a búzától sárgálló, kiszáradt füves mező volt az én illúzióm.

Egy lány rohant, mögötte három gázmaszkos. A lány sírt, sikított, kezében fogta a csizmáját, és futott, ahogy csak tudott. Ebben a viszonylag rövid ruhája akadályozta kicsit. Meglátta a nyitott kaput, amin egy újabb  teherautó jött be, rajta tizenkét újabb ártatlan, halálra ítélt lánnyal. A lány három méterre volt a teherautótól, a kaputól, és az őröktől. Meztelen talpa csattogott a reggeli harmattól vizes betonon. Sírt és nevetett egyszerre, mikor kilépett a kapun. Aztán lábon lőtték.

Minimum három-négy golyót kapott a vádlijába és a térdébe. Elesett, lehorzsolta a kezeit, a térdét, a könyökét, és az arca egy részét is. Megpróbált tovább kúszni, hiszen olyan közel volt neki a szabadság, de ezzel csak rontott a helyzetén. A három katona, aki üldözte, most körülállta, ketten ráléptek a karjára, hogy lefogják, a harmadik pedig golyót repített a fejébe. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz végignézni egy ember halálát. Kevésbé volt megrázó, mint számítottam rá, és bár nem ismertem a lányt, még életemben nem láttam, fájt, hogy még valakit el kellett vesztenünk, mert minden halálesettel egyre kevesebben leszünk.

Talán ez volt az, amit a Vezetőség akart? Nem hinném. Hol érdekli az a Vezetőséget, hogy hány tinédzser van életben? A megválaszolatlan kérdésekre sem a híradók, sem az internet nem tudott választ adni, a szülők pedig nem szerettek erről beszélni. Tulajdonképpen senki nem szeretett erről beszélni, kivéve azt, akit érdekelt a téma, és bár kevés ilyen ember volt, én azok közé tartoztam. De a lány, aki egy lila műanyagvödör mellett üldögélt, mert reggelente hányingere volt, őt nem érdekelték a kérdések. Mikor reggel felkelt, csak összerakta a táskáját, felöltözött, reggelit evett, fogat mosott, de eközben semmi másra nem gondolt, csak arra, ami a közvetlen környezetében van: a favonattal játszó öccsére, a pirítósra váró anyjára, az újságot olvasó apjára. Az újságra sosem nézett rá, mert tudta, hogy ami benne van, csak baljóslatú. Ezt verték belé, mikor minden kislányba ezt kellett.

Én ennek a lánynak a szöges ellentéte voltam: a bátyámat kérdezgettem, mit tud, az apám könyveit olvastam, és tizenkét éves koromban olyan kifejezéseket használtam, amiért osztályfőnökit, de volt, hogy igazgatóit kaptam. És a legfurcsább az egészben az, hogy aki egy tökéletesen felépített hazugságot kántál magában egész élete alatt, azt veszi a társadalom mintapéldának, holott szajkózzák, hangsúlyozzák az őszinteséget.

A társadalom maga ellen beszélt ellentétesen, össze-vissza hazudozott, amióta a Vezetőség érvénybe lépett. A Vezetőség feje - a polgármester - jobbnál jobb ötleteket vetett fel, mióta szabad kezet kapott. Ő volt az ország feje; úgy élt, mint egy király. A dolga az volt, hogy zsebre tegye a pénzünket, majd elosztogassa azok között, akik azt cselekszik, amit ő szeretne: a gázmaszkosoknak, politikusoknak, a Vezetőség további nyolc tagjának, és még folytathatnánk a sort. A gyilkosokat és a hazugokat állította be igaznak, becsületesnek, pedig ők sem voltak mások, mint színészek: kaptak egy szövegkönyvet, átolvasták és megtanulták. Társultak hozzájuk a jelenetek, az arcmimika, és íme! Megkaptuk a tökéletes, hibátlan embert. Ők azt akarták, hogy azt csináld ami a szövegkönyvedben le van írva. Mi meg azt akartuk csinálni, amit kitéptek az oldalak közül, majd piros tollal, dühösen áthúzták, felaprították és elégették.

Tizennégy évesen nem értettünk semmit. Itt voltunk, még életben, és bár a lelkünk és a szívünk elégszer sérült meg ez alatt a két nap alatt, voltak olyanok, akik kitartottak. Ők voltak azok, akik hittek abban, hogy történni fog valami. Úgy, ahogy a hajnali napfény, a remény is el fog jönni egyszer, meglátogat minket, és helyre rakja a széttört lelkünk darabjait. 

Mikor eljött az ebédidő, mindannyiunkat kirángattak a cellából, egy-egy katona megragadta a vállunkat, és a menza felé taszigált minket. Közben láttuk a sorstársainkat, akik régebb óta szenvedtek a cellákban: a mocsok rászáradt az arcukra, a szemük bedagadt a sok sírástól, az orruk pedig piros volt, hogy a durva, fehér anyagba törölték. A lépteink visszhangot vertek a folyosón, amire mindenki odagyűlt a rácsokhoz, hogy megnézze a műsort. Ők már túl voltak rajta, készültek a lehető legrosszabbra, és már csak az okozott nekik egy kicsi örömöt - ha egyáltalán okozott - , hogy látnak még olyanokat, akiket nem tett tönkre teljesen ez az egész elrontott társadalom. A beton nyirkos volt: nem éreztem, de tudtam, hiszen a villanykörték halvány fénye itt-ott megcsillant rajta. Néha a hátamnak verődött a gázmaszkosok fegyverének vastag, hideg csöve, noszogatva, terelgetve az étkező felé.

Akik bent voltak, mind reményvesztetteknek tűntek, olyanoknak, akiknek mintha már minden mindegy lenne - mert az is volt. Minek egyenek? Hiszen pár nap, és úgyis meghalnak, csak idő kérdése. Vagy kihányják, lényeg a lényeg, valahogyan ki fog ürülni a gyomrukból.

Gyógyszerek hevertek a repedt műanyagtálcákon, gurulva ide-oda, miközben valaki eljutott velük a helyéig. Kék és piros pirulák: a kéktől a vértermelés lesz aktívabb, a pirostól pedig megnyugszunk és jól fogunk aludni. Akinek meg van egy kis esze, az egyet se vesz be ezek közül.

Gyanúsan rövid sor állt annál a pultnál, ahol megkaptuk a pohár tejünket és a burgonyapürét. Nem túl tápláló, és még repetát sem kapunk belőle, ami valljuk be, elég pocsék érzés. Két napja nem ehettünk semmit, és elvárják, hogy jóllakjunk egy kanálnyi burgonyával. Csak még jobban fogjuk kívánni az ételt, pedig tudjuk, hogy nem kaphatunk belőle semmit.

Üres tekintetek néztek vissza ránk, miközben egy asztalhoz tereltek azok, akik eddig is kísértek minket. Mikor leültünk, visszamentek a cellákhoz egy újabb adag gyerekért - mi pedig csendben elfogyasztottuk az utolsó ebédünket.

Egy idő után kezd komikussá válni ez a helyzet annak, akit napokig itt tartanak. Tele hassal pedig kedved van nevetni ezen az abszurd, már-már lehetséges helyzeten, miközben az én központú kérdések a fejedben keringenek a kérdések arról, miért éppen ők. Miért éppen tizennégy évesek? Miért éppen ilyen nyomorultak?

Az őr - csak az egyik - némán távozott a férfimosdók felé, bakancsának hangos csattanásait visszaverték a tömör beton, szürke, ázott falak, amelyeken pont úgy, mint a kinti aszfalton, vér és sár volt, rászáradva, egy méter magasságig vadul felkúszva. A férfi eltűnt a folyosó végén, és az a pár másodperc már félszabadságnak számított, ameddig meg nem jött a második, az a nem várt őr. Megállt a zár előtt, pontosan a zár előtt, mellkasa előtt tartva egy géppisztolyt - úgy nézett ki, mintha a frontra készülne, és egyetlen felszerelése ez a pisztoly lenne. A másik - bár nem látszott a kerek, sötétített lencséktől, de mindenki tudta, hogy bírálóan méri végig társát, nem értve, mit akarhat azzal ott a kezében. És amikor a puskatus nekikoppant a fejének, rájött, mire is kellett neki.

A nem vártból hirtelen várt lett, egy talán-megmentő.

Mire mindegyikünk feleszmélt volna, a rácsok, amelyek a bezártságot, a közel álló, de mégsem elérhető szabadságot jelképezték, most egy zörgős sínen végigkúszva eltűntek, és üres szemekkel bámultunk a katona arcára, akinek gázmaszkos sisakja most a földön hevert a mocsokban, mintha csak azt kiabálná: Vége van! Szabadok vagytok!

 - Bocsánat, hogy megzavarom a merengéseteket, de ez - bökött az ájult őrre - nem fog sokáig szunyókálni, és a vécézés sem tart túl sokáig, szóval mi lenne, ha belehúznánk?

A Megmentő nem lehetett több tizennyolc évnél, rövidre nyírt szőkés-barna hajnál, és egy pár szürke, égboltot tükröző szempárnál, és egy teli táras gépfegyvernél. Egyikünk sem így képzelte el a szökést, de az ember nem válogathat, ha egy lehetőséget tolnak elé, amit elszalasztani végzetes hiba lenne.

 - Eredjetek onnan ki, a folyosóra - intett, és mi vakon követtük az utasítását. Amit mondott, mi csináltuk. Mielőtt a mosdóból visszatérő őr bejelenthette volna a piros kódot a rendszernek, a Vezetőségnek, bárkinek, profi mozdulattal húzott be neki egyet, majd hogy biztosra menjen, rágyúrt az adóvevőre, ami ennek köszönhetően ezer darabra törött műanyaghalmaz lett csupán egy tucat kábel tetején. A tekintetek először a cafatokban terülő tárgyra, a ziháló, verejtékező fiúra, majd a cellára szegeződtek, ezt a Megmentő egyfajta utasításnak vélte.

A börtön fala felrobbant. Mindenki a fülét fogta, tompán hallotta a hangokat, a hatalmas lángoktól csak foltokat véltek látni környezetükből, mégis, a beáramló citromszínű fény vonzását nem lehetett nem felismerni. Mindenki rohant, és a Megmentő felkapta a legkisebbik lányt - akit már bántottak egyszer, a térde sebes volt, tartózkodóbbnak bizonyult, mint a vele egykorú lányok, és valóban, sokkal törékenyebb volt. A Megmentő mintha egy szépen megmunkált, finom, ám nagyon mocskos és elhanyagolt porcelánszobrot tartott volna a kezében, gondoskodva róla, hogy a hazavezető úton ne essék semmi baja - még ha az csak pár perces is.

Mindenki rohant, eszeveszetten a falon keletkezett lyuktól kifelé, a Megmentő pedig sorozatosan iktatta ki a nemkívánatos közbelépőket: katonákat, akik fegyvert szegeztek ránk, és megpróbáltak az utunkba állni, megakadályozni azt, ami így volt elrendelve. A rendelet megvalósítása erre a fiúra várt, így ők csak elodáznák, aminek már réges régen meg kellett volna történnie - nem számolva azzal a ténnyel, hogy ők akár rosszabbul is járhatnak, ha később engedelmeskednek a nem hivatalos jóslatnak.

Valami csoda folytán kijutottunk a kapun, de nem álltunk meg a rohanásban. A szívünk hevesen vert, százszor gyorsabban, mint mikor a vizsgák előtt állsz, vagy félsz kimenni a színpadra, a hatalmas tömeg elé, mégis elöntött bennünket a szabadság édes, színültig töltő érzése, ez elfeledtette velünk azt a fájdalmat, ami a tüdőnkbe kapaszkodott, csípte-szúrta az oldalunkat, mert a fájdalom csekély ár volt ezért az érzésért.

Végül a Megmentő, a rejtélyes, jóakaró idegen mindenkit megállított egy erdő közepén, mikor már a fenyőtűket átkoztuk a csúszósságuk miatt.

 - Nem fontos, hogy engem hogy hívnak - zihált, zaklatottan. Kedvem lett volna megnyugtatni, egy pohár vizet adni, és azt mondani neki, üljön le, hiszen olyan fáradtnak tűnik. De egy erdő közepén az ember aligha talál csapot, vízvezetékrendszert, asztalt és széket. - , de a ti nevetek mostantól valami más lesz. Eddig volt életetek? Felejtsétek el. Volt családotok? Azt is. Kedves emlékeitek? Mindegyiket dobjátok ki az ablakon. Ti vagytok azok, akik képesek megváltoztatni a Vezetőség hazugságaiban hívő emberek véleményét, a születendő gyermekek jövőjét. És ha engeditek, ha részesei akartok lenni egy boldog és nyugodt jövőnek, akkor én tudok nektek segíteni. Tizenkét nem létező lány adatai vannak az egyenruhám zsebében. Én azt javaslom, fogadjátok el, mert ha nem... nos, nagy valószínűséggel visszafuttok a családotokhoz. Megfürdetnek, szép ruhába bújtatnak, aztán a hatóságok újra eljönnek, és ismét a lábatokra kerül a halott barátaitok lábbelije, és újra érzitek majd a bőrötökön az érdes anyag kínzását, a viszketést - csendben megsúgom, a bolhák okozzák. Na igen, nem a leghigiénikusabb hely, mit ne mondjak. De visszatérve eredeti témánkhoz: csatlakozzatok hozzánk, a Lázadókhoz, és ha sokan leszünk, nem, nem, ha együtt leszünk, mindannyian, képesek vagyunk végezni a Vezetőséggel, és újraformálhatjuk a társadalmat. - Buzdító szövege kántálása közben még jobban kimelegedett, hangereje pedig észrevétlenül megemelkedett. Lihegett párat, majd visszafogott hangon, mint aki ki van száradva feltette az utolsó kérdését: - Ki tart velem?

2014. március 25.

A neve Eric. De ezt csak két hét után árulta el, addig minden, furcsábbnál furcsább becenévvel illettem, hiszen mi mást tehettem volna? Nem hagytam el - én a többi lánnyal ellentétben hallgattam rá, ittam a szavait, ettem a gondolatait, és szerettem a gondoskodását. Mikor arról mesélt a barlangunkban, a tűz mellett, mi fog történni, ha demokrácia lesz, amikor már nincs a Vezetőség vörös abrosza az iskolák igazgatóinak íróasztalán, és a vasárnapi, családi ebédekkor nem szeli keresztbe a bíborszín textilcsík az asztalt, elválasztva a férfioldalt a nőitől. A gondolat, hogy mindenki egyenlő, szép volt de nem kielégítő, nem valóságos. Csak egy szemet gyönyörködtető álomkép volt, képzeletbeli célként kitűzve a "talán majd egyszer" tablón.

Mindez két éve volt, és azóta változtunk. Az otthonunk már nem egy barlang, ami a kettőnk tábortüzének lángjaitól, annak kormától fekete nyalábokkal dekorált, benne megbúvó varangyokkal és idegen verébpárokkal kiegészített. A Lázadók társasháza lett az otthonunk - ebben a városban a lázadók száma pedig nem hogy kevés, de csekély, elenyésző volt. Ez azonban nem állította meg a Lázadókat abban, hogy nagyban gondolkodjanak, bátran tervezzenek, fekete táblafilccel firkálják össze a műanyagot, alkoholos filccel papírra vetett idákat tűzzenek mágnesekkel a hűtőre, majd azokat bámulva elfogyasszák kedvenc krémtúrójukat.

A babzsákfotelt kényelmesnek találta, így helyet foglalt benne, én meg az ölében kucorodtam össze, figyelmesen hallgatva Zachary egyik brilliáns tervét. Zacharynak minden terve tökéletes volt, és brilliáns, de mindegyikben akadt valami, amit muszáj volt felrobbantani, akár akartad, akár nem. Zachary vörös haja már eleve kisebb lázadást érdemelt volna, olyan ritkának számított, nem csak a Lázadók között, hanem az egész országban.

A zöld babzsákfotel szemcséi összezavarodva helyezkedtek, mikor Eric úgy döntött, pózt vált: láthattam az arcát, az enyhén kiütköző borostáját, és a szemeit - amik most meglepően nem a bánat szürkéjét viselték, hanem valami egészen más, mosolygós, vidám árnyalatot.

Kimondva-kimondatlanul is tudtuk, hogy együtt vagyunk, amióta ide költöztünk abból az ősrégi barlangból és este, kuncogva-kacarászva aludtunk el végül egymás mellett a padlón, hálózsákokba bújva, felidézve a régi szép időket, amikor még a mi barlangunkban laktunk.

Azok voltak a szép idők, mondogattuk. És tényleg: azok voltak a szép idők.

2020. május 9.

A családomnál aludtam ma este, és legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem néztek rám csúnyán, amikor közöltem velük, hogy még élek, hazatértem, és szándékomban áll holnap reggel kimenni a térre, tehát korán kell kelnem. Megöleltek, vacsorát adtak, de szeretetüknek semmi jelét nem véltem felfedezni viselkedésükben, csupán a húgom - a legkisebb, akit még nem is láttam soha -, ő volt az egyetlen, aki megölelgette a lábszáramat egy aranyos kiscicáról dúdolva közben, és ameddig zuhanyozni nem mentem, képtelen volt elszakadni tőlem.

A reggel ugyanolyan volt, mint Eric: nem várt és meglepő. Bár fogalmam sincs, min lepődtem meg: azon, hogy korán keltem, és a nap felfestette a citromsárgát, a türkizt az egekre, körülölelte a nyírfák satnya lombjait, sziluetteket készített a hegyekből és az erdőkből, keresztülhúzva rajtuk a hajnal frissítő szelét. A szobám ablakából vethettem az utolsó pillantásokat arra a környékre, amit soha többé nem fogok látni: mert a támadásunk a Vezetőség ellen egyenlő volt az öngyilkossággal, de mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy a nemes cél érdekében halnunk kell. Ha azt akarjuk, hogy jó legyen, szenvedni kell. Mi rábólintottunk, minden felelősséget önszántunkból vállaltunk.

A tájat lecserélte a tükörképem: a barna csizmám katonásan szép masnira megkötve, pont a térdem alatt; a fekete nadrágról nem tudom, mit kéne mondanom. Fekete volt, régi és kopott, a felsőmhöz hasonlóan. A kabátom barna szövetből készült, bár inkább hasonlított a nyáron kiszáradt sár sápadt szürke színéhez. Hatalmas zsebek voltak rajta, amikbe azt rejthet az ember, amit csak akar. Tökéletes voltam - nem szép, és nem csinos, de tökéletes.

Nem vártam meg a reggelit, miért kellett volna? Az étvágyam már akkor elment, mikor beleegyeztem ebbe, az izgulástól pedig duplán nem volt kedvem az asztalhoz ülni, a családom társaságában triplán.

Három mandarinnal, pár füstbombával és egy kézigránáttal a zsebemben megindultam a tér felé. A város aludt, a napfény és az árnyékom volt az egyetlen dolog, ami velem együtt tartott egyenesen a halálba. Ez egy csodálatos nap lett volna, egy vasárnapi nap: az emberek felkelnek, mosolyognak, tükörtojást esznek, és mosolyogva elindulnak a vasárnapi istentiszteletre, aztán mosolyogva kijönnek, leülnek a kanapéra, megnéznek egy családi filmet, és mosolyogva társasozni kezdenek. A gyerekek aztán mosolyogva leckét írnak, a család elmormol egy imát az asztal felett, és mosolyogva aludni térnek.

Nos, szép kis hazugság. Egy család sem ilyen.

A térre érve ért a második meglepetés a mai napon: hirtelen a pár Lázadóból sok Lázadó lett. Százan, talán ezren ott álltak, és várták, hogy az ülésnek vége legyen, a Vezetőség tagjai pedig elhagyják bársonnyal párnázott, aranyozott, díszes székeiket, és kisétáljanak a biztonságot jelentő épületből az utcára.

Az egész csapat csendben volt, még tán a szívverés visszhangzó, halk zörejeit is hallani lehetett a bénító némaságban. Eric a kezét nyújtotta, és a béke apró szilánkjai elhelyezkedtek az arcán a mosolyában, a szeme alatt futó ráncokban, a kialvatlanság következtében keletkezett sötét karikáknak. Ő is legalább annyira meg volt rémülve, mint én, mégis tökéletesen elfedte azzal a boldog álarccal, amivel a fáradtságot és a félelmet próbálta meg eltakarni. Megölelt, de nem tudtam eldönteni, hogy most minek tekint engem: a barátjának, a testvérének, esetleg a szerelmének. Ugyanis csókot nem váltottunk, de a testvérek nem néznek egymásra úgy, ahogy ő pillantott rám, és ez a valami, ami köztünk volt, a barátságnál is többnek számított. Még utoljára belefúrta az arcát a tépett tincseimbe, erőtlenül lehunyta a szemét, és egy pillanatra velem együtt elmerült a közös emlékek kellemes idilljében, aztán mikor Zachary megbökdöste a vállamat, jelezve, hogy itt az idő elővenni azt a kézigránátot, az a szép, utolsó, közös, együtt töltött pillanat örökre megszakadt, ám folytatásért, vagy következő epizódért sikított.

A Vezetőség nyolc tagja együtt lépett ki a hatalmas, kétszárnyú ajtón, a téren összegyűlt tömegre bámulva, és magukban káromkodva megindultak felénk. Az elöl álló néger gyerek, talán Kendarl lehetett a neve, a szökőkút mellé beoperált bomba távirányítóját tartotta a kezében - igazából egy régi DVD lejátszóé volt, de ez a srác bármit újra tudott hasznosítani. Ha a piros gombot megnyomja, felrobbannak, és nagy eséllyel mi is. A Vezetőség tagjai rohantak felénk, és akkor Zachary elüvöltötte magát. A fejünk túlságosan zsongott ahhoz, hogy megértsük, mit is mondott, csak egy tompa hangot hallottunk, és dobással reagáltunk rá - kibiztosított kézigránátok százai repültek egy öreg épület felé, a szökőkútba, a márvány lépcsők felé. Kendarl fejét elfordítva, elszörnyedt arcot vágva nyomta meg a szükséges piros gombot a távirányítón, a bomba pedig mint egy hatalmas ordítás szabadult ki ketrecéből, megindulva a Vezetőség nyolc tagja felé.

Eric nem üvöltött, nem kántált harci éneket, nem káromkodott, és engem is sikerült elnémítania egy be nem tervezett, lágy csókkal. Az egyik keze a derekamara fonódott, a másik a tarkómon nyugodott, félig-meddig ölelt engem. Próbált megvédeni a robbanás hangjától, a felszabaduló erőktől és a többi Lázadó dühétől. Csendben csókolóztunk a hangos tömeg, lángcsóvák, és felfordulás kellős közepén.

Egy pillanatra azt hittem, meghaltam, ugyanis nem járt más az eszemben, csak a meg nem evett három mandarin, amit Erickel akartam megosztani. Azt hittem, az, amit csinálunk része az útnak a mennyek kapuja felé, pár perccel később azonban rá kellett jönnöm, hogy közel sem az.

Mindannyian túléltük a robbanást. Eric nevetve bámult a lángoló épületre az égett hússzag felett, és azt mormogta, győztünk. Igaza volt.

Amikor először találkoztam Erickel, kiszabadított minket, most pedig megszabadított minket valami borzasztótól. Eric volt a nagybetűs, a felbecsülhetetlen szabadság.