Hádész szerelmére!

Mitológiát. Mitológiát a népnek - görögöt és germánt. Meg történelmet! Borzasztó hatással van rám a Percy Jackson, csúnya, csúnya Percy Jackson. Annak is inkább egy szereplője.

A mű készült Hádész, Loki és Nico di Angelo, Hádész gyermekének tiszteletére.
Bocsánat, muszáj volt a katonás képet, értitek? Muszáj. Nem bírtam ki nélküle. 

I. korszak: Görögország, ókor, egy Zeusz szobor előtt

A márvány szobrok isteneket ábrázoltak a templomokban, a kislányok babái Hérát tükrözték vissza, mintha ő itt járna közöttük, és gondoskodhatna róluk, megvédhetné őket, úgy cibálták maguk után mindenhova. Pedig sem Héra, sem a többi olimposzi isten nem csinált mást, csak Dionüszosz borát, meg az édes, mámorító nektárt, és annyi ambróziát ettek, amennyit csak tudtak - hála a kifogyhatatlan készleteknek, Loki még egyszer nem látott úgy istent, hogy ne evett volna valamit, ami ambróziának tűnt. Az már teljesen mindegy volt, hogy ropogósra sült vadkannak vagy édes, napsütötte szőlőnek álcázta, az íze ugyanolyan maradt.

A márvány szobrok isteneket ábrázoltak, Hádész pedig csak elvetve talált egy-egy apró, fából faragott ereklyét, amivel a gyerekek játszottak. Kissé megalázónak érezte, hogy nem volt más, csak egy figura, egy mellékszereplő, aki ha útban volt, arrébb tolták. Hát nem Zeusz is ezt csinálta vele? Félre lökte, és bár egy egész birodalmat kapott, ez nem kompenzálta a testvérei iránt érzett gyűlöletet. Mert bár meg voltak róla győződve, hogy nincs szíve, de ha van is, akkor kőből van, ehhez képest ő tudott szeretni - és szeretett is. Mint testvért szerette Poszeidónt, mint anyát szerette Rheiát, de egyedül talán utóbbitól kapta a legtöbb szeretet. Zeusz túl büszke volt ahhoz, hogy egy olyan fekete bárányt, mint Hádészt kedveljen. Társaságban még le is tagadta volna.

Egy fekete tóga libben egy másik mellé, és nézik azt a bűn ronda Zeusz szobrot, immár ketten.

 - Nekünk is kéne szobrot állítani - mondja az egyik, akinek rövidebb haja van, ám az csúfondárosan rosszul fest, és teljesen eltér attól a hajviselettől, amit Hádész és társai hordanak.

 - De te nem is vagy közénk való. - Hádész csak szeme sarkából pillantott a vézna, magas alakra. Ujjait összefűzte, idegesen szorította össze őket, majd lazította el. Ide-oda pillantgatott, mintha tartana attól, hogy a falra felfutó borostyán, az elvadult növények hirtelen életre kelnek, és kirántják lába alól a talajt - vagy inkább elrántják a lábát a talajról.

 - Kijárna nekem a jog, hogy szobrom legyen. Isten vagyok, pont mint te, meg a lustálkodó barátaid. Láttam az Olimposzt... borzalmas állapotban van - kacagta el magát, vidám ráncok futottak szerte az arcán. Nem az öregedés ráncai; a fiatalságé, és azé, hogy sokat mosolyog. Azt már nem tudta volna megmondani, mi okból mosolyoghatott.

 - Halál? - gyanús pillantás a fekete tógára, a hollók tollára emlékeztető hajszínre.

 - Balszerencse. Csínytevések. De értek még a bájitalokhoz és a varázslatokhoz is. - A rejtélyes idegen, fekete tógában fehéren villanó mosollyal ragyogott Hádész felé. - Loki vagyok.

 - Hádész - nyújtotta kezét felé, ám az csak egy rövid, smaragdszín pillantást vetett a bőrkeményedésekkel, zúzódásokkal és véraláfutásokkal színezett kézre, majd óvatosan megrázta, bár ódzkodott kicsit a sérülésektől. - A kutyám volt.

 - Van kutyája?

 - De még mennyire!

 - Mit szólna, ha együttműködnénk?

 - Kicsit eltértünk a témától.

A válasz egy hanyag vállvonás volt.

 - Mindketten szeretjük összezavarni az embereket, nem?

II. korszak: Róma, ókor, Augustus tanácstermének bejáratát díszítő, napraforgókkal tűzdelt váza mellett

 - Szerinted el fogja fogadni? - Loki szőlőt gyömöszölt a szájába, sok, apró szemet egyszerre. Saruja mellett már több elszáradt szőlőszár is volt, amelyet egy páva hatalmas szenvedéllyel csipegetett.

 - Elfogadja. Túl nagy a képe ahhoz, hogy ne fogadja el - rázta a fejét Hádész. Lándzsájával próbált odébb lökdösni egy porcicát, ám az folyton folyvást megszökött előle, fürgébb volt, mint a díszes ezüsthegy.

 - Gyerünk, Augustus, fogadd el - motyogta mézes-mázos hangon, miközben benézett a terembe, ahol rangos római polgárok színes, díszes gúnyákban rangokat ajánlottak neki, ameddig ő kétségtelenül remek színészi tehetséggel vacillálást tettetett. Kétségtelenül őstehetség volt. Lokinak szimpatikus volt Augustus: mindketten ugyanolyan sunyik és álszentek voltak, tökéletes nagyképű páros lettek volna.

 - Inkább ne fogadja el - fordult hátra Hádész is, szemügyre véve a nemeseket, magát Augustust és a tanácsosát. A tanácsos felháborítóan undorító rongyokat viselt magán: hagyján, hogy a szegélye sötétlila volt, de hogy halvány levendula színű tógát viseljen, ezt már Augustus sem tudta elviselni - egyik nap ki is akadt miatta, ám a tanácsosnak egyik fülén be, a másikon ki uralkodója viselkedése. Azonban Hádészt már az zavarta, hogy a ruha anyaga lila színű. Gyűlölte a lilát, mindegyik árnyalatát. - Nem olvastad a jóslatot?

 - Milyen jóslatot?

 - A róla szólót - Loki pislogott egy nagyot az uralkodót körülálló emberek felé, ők pedig visszapislogtak. Erre Loki inkább visszafordult a hatalmas váza mellé, arrébb hajtva kezével a napraforgókat, majd belerúgott az ott lábatlankodó pávába. Az hatalmas tollait maga után húzva, fejét dacosan felkapva, fenségesen elvonult a forum irányába, reménykedve, hogy ott talál majd magának valami ennivalót.

 - Tehát nem olvastad.

 - Ahogy mondod.

 - Miért nem?

 - Soha nem szoktam. Gyűlölöm a jóslatokat, mindig lehangolnak - borzongott meg, miközben fejét megrázta. Sisakja halkan csörrent a kicsatolt szíj miatt. Borzongásának oka a nornák jóslata volt: még hogy ő hozza el a Ragnarököt! Ez a tény már magában abszurdum volt, hiszen ő akkora csínytevéseket nem volt képes elkövetni. Csupán átváltozott párszor, megmérgezett egy pár ittas embert, letepert néhány követ és fát, de ugyan, ennél nagyobb bűnöket is követtek már el, nem? De a nornák meg voltak győződve: ő lesz az, aki nyakukra szabadítja a végzetet, még fiatalon, mikor Odin és Thor sebezhető, Frigga Baldr testvért gyászolja, és a bajkeverő gyermekei erejük teljében lesznek.

 - Én szeretem őket - vont vállat megigazítva satnya testén az elálló páncélt. - Jobb tudni, mi fog történni - most, a közeljövőben, bármikor. Ha tragikus, felkészülhetsz rá, ha túl vidám, akkor meg előre örülhetsz. Bár ez néha az emberek vesztét jelenti, nekem ez csak előny - vigyorodott el gonoszan, majd kihúzta magát, és hátát a falnak támasztva nézte a fenségesen távozó pávát.

Hosszas csend után Loki szólalt meg először.

 - Rábólintott - tolmácsolja Loki úgy, hogy közben meg sem fordul. Csak maga elé bámul, és az ember el sem tudná dönteni, mit nézett: a mintás oszlopot, a fehér ruhában mozgó embereket, vagy azt a hölgyet, aki éppen egy hatalmas pitonnal a nyakában sétál el előtte. - Borzasztóan könnyen be tudtam férkőzni az agyába. Bár erős ember, túl nagy észállománnyal nem rendelkezik. Okos, de nem zseni.

 - A lényeg, hogy megvagyunk. Öltözzünk vissza, és induljunk arra a lakomára, ahová meghívtak. A következő száz évben nem akarok éhezni.

 - Meg kell várni, ameddig ők felébrednek - bökött Loki a sarokban szunyókáló, éles tárgyakkal fejbe kólintott teremőrökre. Egy pillanatra szánakozón elmosolyodott, és talán egy kicsit meg is sajnálta őket.

 - Mondd, hogy csak viccelsz. Már fáj a lábam.

 - Hát, pedig nem viccelek.

III. korszak: Anglia, középkor, VIII. Henrik kertje

 - Szóval Henrik... szereted Annát, nem? - karolta át Loki Henrik vállát, majd annak bíráló pillantása miatt rögtön el is engedte. Odébb rúgott egy kavicsot, mesteri pontossággal egy tehén patája alá. Magában felkuncogott az állat bánatos, fájdalmas bőgésén. Henrik arcára ki volt írva a világfájdalom.

 - Hát... ööö... nem, nem igazán - rázta a fejét kicsit felbátorodva az istenek baráti közeledésén. Megvakarta borostás állát, majd bambán meredt maga elé.

 - A történet egyszerű: kinyírjuk Annát - közölte vele Hádész, mintha ez már meg lett volna írva a csillagokban évezredekkel ezelőtt, és ő csak arra várt volna, hogy ezt elmondhassa Henriknek. A király próbálta végiggondolni a helyzetet, hogy milyen lenne a Boleyn lány testét és fejét külön látni, vagy egy zöld szellemként lógó ruhákban megpillantani az élettelen, fehér végtagokat.

 - Végül is... meggondolhatom a dolgot.

 - Nem! Nem érünk rá! - csapta össze mérgesen a tenyerét Hádész, s sötét pillantással meredt Henrik szemébe. - Mi szükséged van egy olyan nőre, aki nem képes gyermekeket szülni. Sőt, tudod, szerintem nem is szeretett téged, és mintha hallottam volna valami olyasmit, hogy sértegetett téged! - mondta nagyon belelendülve a lázító szövegbe. Loki hevesen bólogatott, ragyogóan vigyorgott. Ez a vidámság dobott valamit a kisugárzásán; már nem tűnt annyira sápadtnak a gyászosnak tűnő öltözetben. 

 - Miatta váltál el a feleségedtől, egy csomó mindent miatta adtál fel, emlékezz rá, Henrik! Semmi szükséged erre a nőre már! Ameddig tudott neked sülni, és szerelmével támogatott, még úgy-ahogy rendben voltak a dolgaitok - bár én már akkor is tudtam, hogy ezt a nőt nagyon gyorsan el kell innen írtani - , de most már minden elapadt. Semmi szükséged erre a nőre!

 - Estére átgondolom - jelentette ki Henrik zavartan, majd pirulva, ellentétes gondolatokkal a fejében elindult a palotába.

Anna pedig a róla szóló beszélgetést az ablakból nézte végig. Tudta, hogy férje már régóta nem támogatta együttlétüket, és azt is tudta, hogy mindennek nemsokára vége. Minden egyes szót értett, anélkül hogy akár egyet is hallott volna.

*

Ha valaki most végigsétált volna a folyosón, mást sem hallott volna, csak a szajhák rövid sikkantásait, vihorászásukat, hangos, öblös kacagásokat, és mély hangon énekelt dalokat, összekevert, elnevetett sorokkal. Egy szóval az ittas urak és vadászok közös ünneplését. 

Anna tudta, hogy Henriknek nem szabad alkoholt adni, mert utána értelmes beszélgetést nem lehetett vele folytatni - az agyműködése pár kupa után elkezdett lassulni, majd végleg le állt, és már másra sem futotta neki, csak a röhögcsélésre, meg arra, hogy valakit felhurcoljon a hálószobájába. Azonban sem Loki, sem Hádész nem tudott arról, hogy bármelyikőjük "Anna" lenne akár egy kicsit is legbelül. Lokit azonban Henrik csapnivaló viselkedése nem hátráltatta, sokkal inkább előnyt jelentett neki: könnyebben tudta manipulálni. Hádész meg... Hádész jobban élvezte a műsort.

Anna. Annával csak a baj volt, ahogy ők hallották. Anna botrányosan öltözködött, Anna  nem ment le vele vacsorázni, Anna nem akart aludni, Anna, Anna, Anna.

 - Szerintem szabaduljunk meg tőle - javasolta bölcsen Loki, hátradőlve a székében. Henrik legurított még egy pohár bort, édeset, mámorítót - vagy a tizenkilencedik kupával. A király elméje kicsit már ködös volt az alkoholtól, nem látta tisztán a dolgokat, nem tudta őket végiggondolna - erre is azt mondta: majd holnap.

 - Támogatom az ötletet - tartotta fel poharát hangosan nevetve.Ő ekkor még nem tudta, hogy ebben a pillanatban tett pecsétet arra a képzeletbeli lapra, amin feleségének halálos ítélete állt több sor hosszan - kiválaszthatta, milyen halálnemet szeretne neki, de ha valami különlegesre vágyott, akár ő maga is leírhatta, vagy leírattatta. 

Loki és Hádész némán összevigyorgott, némán üzenve a másiknak, hogy ismét sikerült.

*

Anna kivégzése iránt az emberek vegyes érzelmeket tápláltak: voltak, akik támogatták, akik ellenezték, és akik magasról tettek erre az egészre, és legszívesebben itt sem lett volna. Mégis, a legtöbb ember ott tolongott a téren, hiszen ki lenne az, aki kihagyna egy ilyen nagy eseményt? Loki és Hádész is azért ment ki a térre, hogy páholyból, az első sorból nézhesse végig, miként sikerül második kis akciójuk.

 - Képzeld, az ázok utánam akarnak jönni - kacagott fel Loki karba tett kézzel, a hóhér bárdját nézegetve. Nem volt napfény, ami megcsillanjon rajta, az eget szürke felhők fedték. Thor bizonyára dühös volt, és kereste, érezte a hiányát. Hádész arra gondolt, őt is keresik az olimposzi istenek, és Zeusz hatalmas idegességében elfedte előle a napfényt - bár annyira nem is kedvelte, inkább élt a sötétségben, sokkal jobban érezte magát.

Hádész Lokival együtt nevetett, kardja ékkövekkel díszített markolatát szorongatva. Aztán amikor Anna fellépett a fából tákolt emelvényre, mindketten őt nézték, és az utána úszó, sötétzöld bársony szoknyát. Könnyek hullottak a finom anyagra. Kár azért a ruháért, nehéz lesz belőle kimosni a sok vért.

 - Sosem baj az, ha egy kicsit felhívod magadra a figyelmet, csak ne vidd túlzásba, az a lényeg. - Nézte, ahogy letérdelt, ahogy lehajtotta a fejét, majd még egyszer, utoljára letörölte ruhaujjával. Semmi nőies nem volt benne, de Hádész egy pillanatra gyönyörűnek találta, csak a hajszíne nem tetszett neki, de az arca nagyon hasonlított Perszepohnééra.

A hóhér lendítésre emelte a bárdot, sötét ruhája alatt megdagadtak az izmok.

 - Megint sikerült. Megint megcsináltuk - mondta magabiztosan Loki. Anna üres tekintetébe bámult, majd elkapta tekintetét, mielőtt a hóhér lesuhinthatta volna a bárdot. A levágott, véres fej a lábaikhoz gördült, és mindketten lepillantottak rá. Belebámultak a rémült tekintetbe, elnyitott ajkakba,amelyeken kifutott az utolsó levegő is.

Henrik bent zokogott a palotában.

 - Húzzunk el innen, mielőtt menten elhányom magam.

IV. korszak: Olaszország, újkor, Hádész és Loki teraszos nyaralója

 - Rossznak lenni fergeteges érzés - simogatta dús szakállát Hádész hátradőlve fonott támlájú karosszékében. Az olasz naplementét kétségkívül gyönyörűnek találta, majdnem olyan szépnek, mint a görögöt - de valljuk be, szülőhazája naplementénél szebbet aligha találunk. Teraszukat fenyőfák őrizték, rajtuk és alattuk hatalmas tobozokkal alattuk. Egy békés, hangtalan szarkapár fészket rakott az egyik ágon, de még soha nem volt panasz rájuk, sem a szomszédtól, sem Loki szobájából. Mindig nyugodtan tudtak aludni, és az egyedüli dolog, amit reggel le akartak csapni az az ébresztőóra volt.

 - Ja. De itt semmi izgalmas nincs. Nem találok embert, akit manipulálhatnék, hogy valami történelemrengető gonoszságot csináljon. Hádész, nekem kell valaki, akinek beférkőzhetek az agyába. - Loki smaragdzöld köntösben foglalt helyet a Hádész hintaszéke mellett álló nyugágyban, és hogy relaxáljon kicsit, egy kellemes gin-tonicot ivott. - Halál unalmas ez az egész évszázad. Csak a művészeknek van haszna belőle, meg a katonáknak, hogy nem kell harcolniuk folyton. Unatkozom, Hádész. Utazzunk el valahova.

 - Oroszországban balhé van a cári családnál - ragadta meg egy üveg bor nyakát, majd serényen inni kezdte az édes, mámorító nedűt. Egy pillanatra remélte, hogy sikerül elfelejtenie mindent, és csak az enyhén kesernyés ízre gondolni, de nem ment. Túl sok minden kavargott ahhoz a fejében, hogy el tudja felejteni.

 - Egy hét. Még addig maradjunk. Ki kell pihennem ezt a sok ókori háborút - emelte kezét szeme elé, hogy eltakarja a csíntalan napsugarakat, amelyek támadást indítottak a retinái ellen. Úgy feküdt ott, mint egy milliárdos díva, ügyelve rá, hogy öltözéke - már ha ez mondható öltözéknek - ne mutasson meg többet, mint amit kellene.

V. korszak: Oroszország, újkor, a cári család nyaralójának kanapéja

 - Eléggé kényelmetlenül érint, hogy caplatsz mögöttem, mint valami kóbor eb ebben az ünneplőruhában - utalt ezzel Loki selyemingére, amire csak rákapott egy szőrmés szegélyű palástot, míg Hádész, aki cseppet sem volt hozzászokva ehhez az időjáráshoz - sőt, a Tartaroszi hőmérséklet talán abszolútértéke lehetett volna az itteninek.

 - Miért, mi bajod a zölddel? - kérdezte Loki lepillantva a makulátlan viseletére. Fekete szaténnal bevont gombok szelték végig az inget. Értékes volt - értékes, és érdekes.

 - Nem a színnel van bajom, hanem azzal, hogy úgy nézel ki, mint aki nem Oroszországba, hanem... mondjuk az angolokhoz készül.

 - Valld be, hogy tetszik, csak nem mered elmondani - nevettett fel Loki Hádészra mutogatva.

 - Miért, te jobban festesz ebben a gagyi Raszputyin jelmezben? Kettőnk közül rám tapadna több nő, ne is tagadd.

 - Én nem a nők miatt csinálom - vetett Lokira egy sötét pillantást, mire az felhagyott azzal, hogy nevetve-mutogatva körbeugrálja az alvilág istenét.

 - Egy újabb halott, nem igaz? - Loki a vörösre festett ajtóra pillantott. Olyan színe volt, mint a vérnek. Mint Alekszej vérének. Bánatos sikítások, a szenvedés zihálása hallatszott ki a mögül a vérző ajtó mögül fájdalmasok, segélykérők. Hádész azonban olyan nyugodtan és elmerengve hallgatta, mintha csak szelíd zongoraszó szólna egy antik rádióból a konyhában. Nem mintha élvezte volna, de talált abban egy kicsi örömet, hogy végre itt az idő kiélni vágyait, és annyi embert megölni, amennyit csak lehet. Szabadon mészárolhat, hogy aztán az embereket vegye rá a féktelen öldöklésre.

 - Az. Nem túl nagy kár érte - vont vállat hanyagul, ami inkább emlékeztetett arra az unott, elfásult mozdulatra, ami a nemtörődömségre vall, és nem a hatalmas lelkesedésre.

 - Elkenődtél, mint kacsazsír a kenyéren. Mi az?

 - Nem tudom. Pihennünk kellene.

 - Még? Megint? - Loki szemöldökei majdnem a haja vonaláig szakadtak csodálkozásában. Unta már a tétlenséget, az asszisztálást a gyilkosságoknál, a háttérbe szorulást. Ő csak nagyobb részt akart egy ócska mellékszereplőnél - ő is főszereplő akart lenni Hádésszal együtt, de mellette, és nem alatta. A hierarchiájukban most ő állt alul, és vállán hordozta a nagy Hádészt, a halál mesterét. - Lesz időd pihenni.

 - Azt mondod?

 - Aha. Na, nyírjuk ki Alekszejt - lépett be határozottan a vérszínű ajtón.

VI. korszak: Magyarország, Újkor, Arad

A végzési rendeletet hangosan olvasták, lassan, és végig németül. Az isteneknek megadatott az a csodálatos képesség, hogy minden létező nyelvet megértenek, de Lokinak még így is sajgott a feje attól a sok, kemény szótól, amit mondogattak. Volt, amit meg sem értett, ezért a németeket és a régi nyelvet is egyaránt átkozta magában. Hádész semmit nem értett - valahogy a belső fordítórendszere ennél a nyelvnél felmondta a szolgálatot -, de már meg sem próbálta megérteni. Inkább megigazította az egyenruháját, ujjaival a hajába túrt, inkább összekócolva, mint sem megigazítva azt, és belebámult az egyik tábornok szemébe. Az rémülten,vizenyős szemekkel és imákat remegő ajkakkal fordult felé: Hádész tudta, hogy nincs szent, aki megmentse, és nincs Isten, aki megbocsásson. Csak istenek vannak, és ők nem éppen a hatalmas szívükről és megbocsájtóképességükről voltak híresek. Kezükben tartották az embert, s forgatták őt balszerencse, szenvedés, fájdalom között.

A végrehajtók nem egyszerre lőttek, nem egyszerre néztek szembe a félelemben élő tábornokokkal, kiknek szeme olyan sötétségbe borult, táskás és karikás lett, mintha vissza akarna vonulni koponyájukba, eltűnni a szemgödörben. Arcuk kezdett bőr és izom nélküli csontgyűjtményre hasonlítani: nem kellett kitalálniuk, hogy nézhet ki a halál, csak tükörbe kellett volna pillantani. Láthatták volna magukon a bánatot, az elveszettséget, a melankóliát.

Könnycseppek hulltak a hazáért, a gyermekeikért, feleségükért. Szeretetből haltak meg, hazaszeretetből, mégis fájt nekik a halál: Hádész érezte, mardosta a szívét az a sok sós, el nem hullatott könnycsepp, s visszahallgathatta az el nem hangzott halálsikolyokat. Kísértették őt, mint a lemezlejátszó, amit nem lehet kikapcsolni, elhallgattatásáról ne is álmodj; a lemez csak ismétlődni fog, újra és újra megfordul, egyetlen bánatos dalt ismételve, amit fújhatsz kívülről, az a lejátszót nem fogj meglágyítani. Te már beleőrülsz. De a lejátszó csak mondja a magáét, énekel, dalol, sikít.

Átléphetsz tizenhárom holttestet - tizenkettőt. Egy még él. Bár nem sokáig, attól függ, a katona mikor hajtja végre a rendeletet. De ő is pont olyan rémült, mint a vértanú - olyan sokan voltak, hogy Hádész meg sem próbálta megjegyezni az összes nevét, ahogy ez a német nyelvű rendeletnél is volt. Pont annyira nem érdekelte, mint az. A katona sírva fakadt, fegyvert tartó kezét leengedte, egyenruhája ujjába törölte arcát, majd nem éppen gusztusosan az orrát is. Loki érezte a rémültséget, az összezavarodottságot, Hádész a halálfélelmet.

És Loki nem bírta ki. Látni akarta a szertefröccsenő vért, a csodálatos, meglepett grimaszt az arcon fagyni. Nem bírta ki gyilkolás nélkül, szüksége volt rá, és mikor ezt bevallotta magának, kicsit úgy érezte, mintha egy sorozatgyilkos bújt volna belé.

Hádész ha akarta volna, akkor sem tudja megakadályozni azt, ami azután történt. Túl gyorsan, túl sok minden, ami meglepte. Loki fellökte a katonát, a saját fegyverét rántotta az ijedt, utolsó vértanúra, majd elsütötte. Nyugodtan, de zihálva. Zihálva a beteljesedett vágy miatt; az égető szükség már megszűnt, helyébe hűsítő megnyugvás lépett, és izzadt, zaklatott Laufeyson katona bárgyún mosolyogva, a porban térdelve meredt az égre. Felhős idő volt, az ég dörgött.

Thor haragos volt. Ez tetszett Lokinak.

Hádész a halottat istápolta - már amennyire istápolni lehet egy halott tábornokot. Ölébe vette, mint egy kisgyermeket, ringatta, próbálta csitítani, hogí belül ne legyen minden olyan hangos. Aztán megnyugodott - gróf Vécsey elhallgatott. Már csak tizenkét halottat kell úgy kezelnie, mint tulajdon gyermekét. Tervét azonban egy németül kántáló parancsnok, és két tiszt nagyon csúnyán meghiúsította: Lokit felállították a porból, térdhajlaton rúgták, és a kocsi felé terelték. Hádészra elég volt csak fegyvert fogni, hogy azt tegye, amit kérnek tőle. Felemelt kezekkel indult Loki mellé. Elég volt csak egy pillantást vetnie rá, hogy megbizonyosodjon, Loki egy őrült. De mosolygott. Ettől neki is muszáj volt egy felfelé ívelő görbe vonalat az arcára varázsolni.

VII. korszak: Franciaország, modern kor, egy párizsi bár (Loki és Hádész vonakodtak elárulni)

Lokinak jól álltak a húszas évek. Hádésznak és a szakállának is kétségtelenül jól állt ez az időszak: a háború utáni békés időszak, a nyugodt, esti utcák, a kipihenni kívánt fáradalmak. A zaklatottságot az ölükben ülő lányok csillapították, és a brandy, meg a pezsgő. A finom, párizsi pezsgőnél aligha talál kellemesebbet az ember; egy üveg pont elég mennyiség volt ahhoz, hogy berúgj, de ne idd le magad a sárga földig. Nem mellesleg a zöldalmásnak és az epresnek mennyei íze volt.

A húszas évek lányai tudták, hogy kell flörtölni. A érfiak combjaira huppantak, a rövid ruhák arra késztették őket, hogy feljebb és feljebb húzzák a szoknyák szélét, mígnem már látszik a harisnyatartó csatja.

És persze mindenki szerette a pezsgőt: a csínytalan buborékokat, az édeskés folyadékot, a száz meg száz ízvilágot, ahogy finom cirógatás kíséretében vad táncot járnak a nyelven, és az éjszakákon, mikor öten-hatan kint járnak az utcákon, kezükben egy üveg folyékony, földi nektárral, a holdat körülölelő sötét gomolyfelhőket is csodálatosnak találják, sőt, már-már gyönyörűnek. Ennek az intenzív szerelemnek köszönhetően ami csak lehet, az pezsgőszínben pompázott. A nők pezsgőszín ruhába bújtak, ilyen harisnyába, világosba, hogy semmit ne rejtegessenek, és a férfiak az öltönyeiket, felöltőiket, mellényeiket pezsgőszín anyagból készíttették, és kalapjuk kiválasztásánál is elsődleges szempont, gyakori kérdés volt: Vajon ez illik majd a pezsgőszínű öltönyömhöz?

Hádész ölében egy olyan lány ült, aki már tapasztalta a pezsgő vonzását, báját, varázsát, ezen felbuzdulva, tisztelegve az italnak egy csodálatos - meglepő módon - pezsgőszín ruhába bújt. Mosolygott és nevetgélt, mintha tényleg olyan vidám lenne - pedig egyáltalán nem volt az. Kezében ott füstölgött a cigaretta, megfertőzte vele a levegőt. A gomolygó füst vadul terjengett a bárban, és belemerült a jazz pajkos, daloló hangjegyeibe.

 - Nam kiöldökölted magad az elkövetkezendő száz évre?

Loki hangosan felnevetett Hádész kérdésén, bár be kell vallania, jókedvére rásegített az a pár pohárral lecsúszott whisky, és a fiatal lány vékony combjának melege az ölében.

 - Maximum csak tízre, barátom - mélyedtek bele ujjai a bőrbe, kíméletesen, inkább vággyal, mintsem kínzással telve.

 - Ez esetben bébiszittert fogadok melléd. Elvállalod, drágám? - fordult a mellette ülő lány felé.

Perszephoné az Alvilág trónján dühöngött és őrjöngött, Démétér mellette átkozódott, Zeusz pedig jót nevetett testvére borzasztó döntésein, miközben azon gondolkodott, hogyan rettentse el ettől a démoni élettől, de úgy, hogy ő is örömét lelje a műsorban.

VIII. szakasz: Amerika, jelenkor, egy villanyrendőr póznája

Fenrir türelmetlenül csapkodott farkával, ami egyelőre nem számított olyan nagy problémának, tekintve, hogy nem volt nagyobb egy átlagos labradornál, akinek lábain szakadozott kötések végei lengedeztek a fülledt, azonban néha meg-megmozduló, forró, nyári levegőben. Az emberek megnézték maguknak, de nem igazán érdekelte. Egy valakit várt, de az az egy valaki most egy másik valakit keresett, már nagyon rég óta. Az eddig megtett út, ami a fél államon keresztül vezetett, most kikötött New Yorkban egy hétre, méregdrága szállodában luxus kutyakajával, fizetős pornófilmekkel és olcsó utcalányokkal. Fenrir csak a legutolsó esetben szerette használni emberi alakját, bár a nők többsége ilyenkor vonzóbbnak tartotta, mint azt a hatalmas farkast, akinek a szájából vérse nyál csöpög a vállukra, s szeme eszelősen kéken világít a sötétben, a vérengző jelenet aláfestő zenéje pedig a mély morgás a sötétben, a grimasz, vagy vigyor a farkas arcán, és az élvezet, amivel a gyávákat öli meg.

Az emberalakja azonban sokkal inkább lezserül vonzó volt, mintsem vérengzően borzongató. Hollófekete, szembe hulló haj keretezi a a lila szemeket - a szeme az anyjáé, a haja meg az apjáé, csak kócosabb, és olyan, mint egy rosszul rakott szénakazal. Farmernadrág, és bakancs, nem acélbetétes, de éppen eléggé úgy néz ki, csak kisebb az orra. Matt, fekete, mind a kettő, a nadrág itt-ott szaggatott, de pont így néz ki jól. Szürke hosszúujjú, rajta kék, kockás ing, kigombolva, az ujja feltűrve. Úgy néz ki, mint egy érettségiző fiú, vagy mint egy lusta egyetemista, aki épp most jött ki a hálószobájából, és rögtön indul egy előadásra.

Loki megjelent egy pohár kávéval a kezében, pulcsijával a kezében, és egy rózsaszín cukormázzal, színes cukorkákkal ellátott fánkkal a szájában. A napszemüveg a póló nyakába tűzve várt rű, de ameddig nem volt szabad keze, addig csak hunyorogni tudott a nappal szemben.

 - Fenrir, ne hülyéskedj. Változz vissza szépen - harapott a fánkba elégedetten, majd a kisujja segítségével felügyeskedte a napszemüvegét. Fenrir engedelmeskedett, és kezében megforgatva a pórázt és a nyakörvet, elvigyorodott apja láttán.

 - És most? Megkeressük Hádészt? - kapta el a levegőbe feldobott.

 - Dehogy. Előbb elpusztítjuk a világot, majd csak előkerül. Csörgesd meg Jörmungandr-t, vagy küldj neki SMS-t. A Ragnarök hadművelet indulhat - tette még drámaibbá mondandóját azzal, hogy fontoskodóan beleivott a forró kávéba.