Árnyékkormány

Nyomozós FrostIron AU. Nem tudom, még mit kéne mondanom róla. Ja, de, tudom.

Izé, a végén már nagyon olyan hangulatban voltam, hogy akár egy üveg dzsemet is a fejemre kenhetnek, én akkor is tökéletesen idilli befejezést fogok adni ennek a műnek. Egyébként rühellem, amit írtam, bocsássatok meg nekem.

Túl sok káromkodás van benne, és ömm... utalás... de nem annyira izé ám. Tényleg. 

képmelléklet: itt itt és itt (az utolsó képen a szín a lényeg. ismétlem, a szín a lényeg.)

zenemelléklet: tudjátok, hol találjátok a zenéket

- Uraim!

Nick Fury hangja körberemegtette az irodát, rettegésben tartva a gépelő nőket, akik mint begubózó hernyócskák, beletemetkeztek a másolandó dolgokba, vagy halkan folytattak beszélgetést a telefont velük ellentétben békésen tartó emberekkel. Minden férfi eltűnt Fury mellől, sürgős, már már halaszthatatlan dologra hivatkozva.

 - Mi az, hogy van egy szabad ügy, és még senki az ég világon nem jelentkezett rá!? Hol a jó fenében van az a két naplopó? - mászott át dühösen fekete íróasztalán, lesöpörve róla hosszú bőrkabátjával a gemkapcsokat és rajzszegeket, amelyet Maria Hill ezután bőszen szedegethetett a tengerkék színű szőnyegből.

Az említett két naplopó éppen érdekes cikkeket olvasott fel egymásnak, miközben egy babzsák labdácskát dobáltak egymás között azon a három méteren, amely elválasztotta a két szemben álló asztalt egymástól. Lábukat az asztalon pihentették, és a hatalmas ablakokon beáramló napfénytől elmenekültek egy-egy napszemüveg mögé, hogy lássanak is valamit. Azonban helyzetüknél már csak az volt furcsább, amit csináltak. A cikkek a nemi betegségek egyre népszerűbb terjedéséről szóltak, aztán a cigaretta és a kávé haszontalanságáról, amire a másikuk rácáfolt, mondván állítólag a kávéval megelőzhető az Alzheimer-kór, és utána jött azzal, hogy milyen mértékben teszi tönkre a májat a túlzott alkoholfogyasztás, és a túlzásba vitt pornónézés az agysejtek romlásához vezethet.

Érdekfeszítő beszélgetésüket Fury igazgató, az Árnyékkormány feje, és ideges zihálása szakította meg. Mögötte utánfutóként jött Maria Hill, kezében tartva a gemkapcsokat és rajzszegeket, amellett Coulson, aki halkan, ám nagyon idegesen beszélt a headsethez, már-már annyira ingerülten, hogy halántékán kidagadtak az erek.

 - Stark! Laufeyson! Mi a jó fenét csinálnak maguk!? - üvöltötte el magát Fury, mire Maria egy lapos pillantást vetett az irodájukat függőágynak képzelő, napszemüvegben lazító urakra. Coulson a néma csendben is tovább üvöltözött fojtottan a headsettel, ehhez képest senki nem értette, mit beszél, mert inkább értelmetlenül sziszegett, mintsem beszélt.

 - Hát... csináljuk a papírmunkát, látja? Éppen konzultálunk arról, hogy az ügyfél számára kért elin-

 - Fogja be!

 - De hát maga kérdezte, mit csinálunk! - intett Fury felé tanácstalanul, majd egy legyintéssel elrendezte az ügyet. - Na mondja, mi a pálya?

 - Hogy mondta? Mi a pálya?

 - Ja - nevetett Loki, és feltolta fekete Ray-Ban napszemüvegét a feje tetejére. Marianak sikerült elképzelnie, hogy fogja letépni Fury a fejüket. Be kell vallani, elméjében eléggé vicces volt a kis mozi.

Fury - nevéhez méltóan - valóságosan robbant, és ismét üvöltözni kezdett az irodai motiváció hiányáról, a lustaságról, és arról, mennyire vissza kellene vezetni a kötelező katonaságot, mert így a férfiemberekből csak puhány medúzák lesznek (később Tony eltűnődött, valóban medúzát mondott-e). Miután befejezte a prédikációt a munkamorálról, komolyan feléjük fordult.

 - Helyzet van.

 - Hát mért nem ezzel kezdte, igazgató úr? Már megyek is! - pattant fel Tony - pontosabban pattant volna -, azonban Coluson (aki valamilyen észrevétlen módszerrel a háta mögé került) visszanyomta a székbe, és rettegésben tartotta pár másodpercig Stark ügynököt azzal a kemény Coulson-nézéssel.

 - Csak ne olyan hevesen, Stark! Az ügy kettejüké. Azt akarom, hogy közösen dolgozzanak rajta; a csapatmunkáik mindig olyan izgalmasak és szórakoztatóak szoktak lenni. Na, gyerünk, szedelődzködjenek, hopp hopp hopp! Jelentést akarok, minél előbb! - tartotta fel nagyon fenyegető - és nagyon görbe - mutatóujját, majd a bőrkabát suhogásának kíséretében, és a két ügynökkel a háta mögött, mint egy menyasszony és a koszorúslányok, kivonult az üvegajtón, magára hagyva a két letaglózott, és leginkább undorodó egyént.

 - Én vezetek! - ragadta el a kulcsot Tony az íróasztalról, és már spurizott is ki az ajtón, tökéletes mozdulatokkal, még tökéletesebb frizurával - amit az ember akkor se tehet tönkre, ha akar, mert Tonynak mindig olyan haja van, ami direkt olyan kusza, de baromi szexi.

 - Basszad meg, Stark!

 - Nyomj már be valami fasza kis rapet. Utálom, hogy folyton a metál lófaszaidat hallgatjuk.

 - Látom, tetszik a halandók szóhasználata. - Tony, ahhoz képest, hogy néhol hanyagnak állították be, ügyelt a biztonsági övre, nem csak a sajátjára, illetve az autóban uralkodó káoszt - ami megnyilvánulhatott akár fánkok, akár csak egy kifogyott kávéspohár képében - sem tűrte. 

 - Ja, egész elfogadható - bólogatott Loki abban a tökéletesen fekete, porszemcséktől mentes fekete Ray-Ban-ben, amely tökéletesen passzolt az öltönyéhez, a jelvényéhez, a hollófekete hajához, és tulajdonképpen mindenhez, amit viselt. Mindig. A kifogástalan megjelenés mestere volt, és ezt férfi és nő, tetőtértől alagsorig tudta. - De a rap még mindig hiányzik.

 - Jól van, fogd be a csőrödet, idióta félisten! Mind a ketten olyan elégedetlenek vagytok. Amúgy is, a sofőr választja a zenét, ez nem igazságos. Így mi értelme van vezetni?

 - Az, hogy én pihenek, hallgatom a zenét, amit szeretek, és a másik szenved. Na ezért éri meg neked vezetni.

 - Tehát nem éri meg.

 - Ahogy mondod.

Ennél bizarrabb és szimpatikusabb gyilkosságban még nem volt részük. A sikátor bűzéről elterelte a figyelmet az a tökéletes, már-már idilli kép, ami fogadta őket a betonon. Semmi vér, semmi kitépett belsőszerv, semmi nyoma erőszaknak: csupán egy nyugodt, szépen elhelyezett holttest, és tartozékai.

Az edzett test öltönybe volt bújtatva, amin egy csepp vérfolt sem volt, ebből következtettek arra, hogy azt a snassz, fekete öltönyt és a hosszú selyemnyakkendőt - nem olyan kínai piacos selyem, az a valódi selyemhernyós. Végtagok nyújtva, test ellazítva. A nyak mellett a levágott fej: az arc nyugodt, semmi nyoma érzelemnek, csak az a bágyadt, majdnem lecsukódó szem, és az eltátott száj árulkodik arról, hogy az illető már nem lesz képes az említett szervekkel bármit is csinálni. Tonyéknak nem volt szívük lecsukni azokat a frusztrálóan rémisztő szemeket, azonban a csábítás hatalmas volt. Ezzel szemben nem akarták tönkretenni a gyönyörű képet.

A fej alatt, az orral egy vonalban egy aktatáska hevert. Egyszerű, bőr, semmi nyoma rajta annak, hogy bárki is megpróbálta volna lenyúlni, vagy belenézni.

A kezek levágva, egymással és az aktatáska alsó vonalával párhuzamosan. Gyönyörűen undorító volt.

Ez a beteg kép kör alakú napraforgókeretben ékeskedett a Sunset Street és az Edelway Avenue között elhelyezkedő sikátorban, egy olyan közlekedési lámpánál, ahol New York lakosságának kétharmada legalább háromszor áthajtott már - a maradék egyharmad magába foglalja az otthonról ki nem mozduló számítógép-kukacokat, a csecsemőket, gyerekeket és olyan embereket, akiknek a lábukon kívül semmilyen közlekedési eszközük nincs. A napraforgók - nagyon érdekes és furcsa módon - egyáltalán nem száradtak ki, pedig minden okuk meglett volna rá a harminc fokos fülledt, levegőtlen városban. Három napot egy vázába tett, jégkockákkal teli vízzel hűsített tulipánka sem bírna ki, nem hogy ötven darab hibátlan napraforgó! Loki egyszerűen csak felháborítónak találta mindezt.

 - Miért nincs sehol vér? - tűnődött Tony, ceruzájának radírvégével száját ütögetve, kisfiúsan guggolva a hulla mellett.

 - Miért nem hervadtatok el? - tűnödött Loki is, csak ő éppen a sárga szirmokat taperolva nagy odaadással. - Ja, ööö, felteszem azért, mert behűtötte a testet.

 - Jelentéspapírt!

 - Majd szépen elmész érte a kocsihoz - intett Loki felállva a virágocskák mellől.

 - Aha, persze. Te mész. Én vezettem, te mész a jelentéspapírért, úgyis olyan semmittevően állsz ott a virágaid társaságában.

 - Anthony!

 - Laufeyson! Spuri! - állt fel Tony, és mogorva tekintettel mutatott a hibátlan fehér Audija felé. - A kesztyűtartóban.

 - Értettem, Stark parancsnok!

 - Mi ez?

 - Queen. You're my best friend.

 - Tényleg? - csillant fel Loki szeme.

 - Nem. Tudod jól, mennyire utálok veled dolgozni. Inni, meg csajozni, azt tudsz, baszki, de munkára koncentrálni, azt nem - rázta a fejét hevesen Tony a kormányon dobolva, magában mantrázva az ütemeket, Freddie Mercury hangját. Hálát adott az égnek, hogy még léteznek olyan rádiók, amik tudják, milyen az igazi zene, és nem azokat a lagymatag tinédzserfiúkat reklámozzák mindenfelé.

 - Otthagyták a hullát a sikátorban!? - Fury magából kikelve tépte leginkább képzeletben a nemlétező haját, és a még jól funkcionáló szeme eszeveszetten forgott, mintha pillanatok alatt sikerült volna megőrülnie. Maria csak állt a sarokban, sóhajtott, megcsóválta a fejét, és folytatta azt, amit eddig csinált: semmit. Coulson elveszett valahol az éterben, és vele együtt Fury szivarjai, nyugtatói, fejfájáscsillapítói és gyomorsavlekötői is eltűntek.

 - De igazgató úr, az olyan szép volt. Nézze csak meg, na! Most mondja, hogy nem szép - tartotta oda Loki az iPhone-t, rajta az Instagram oldalával - amire meglehetősen büszke volt, hiszen olyan művészi képeket lőtt magáról, ahogyan éppen készülődik reggel, de mindenki kedvence a fánkos kompozíció volt: olvadt cukormáz csepegett le az aranybarna tésztán, mellette egy doboz kávé. A legtöbb embert az háborította fel, hogy a kávén kupak van, és nem gőzölög, a maradékot az, hogy nem szórtak színes cukrokat a mázra. A halottas képen azonban ott guggolt Tony napszemüvegben, béke jelet mutatva, a kamerába vigyorogva, mellette pedig az a bizonyos tökéletes hulla.

 - Laufeyson, a maga szépérzéke...

 - Ó, ne is mondja, igazgató úr, tudom, hogy remek ízlésem van.

 - ...Ott maradt a hullával együtt! És most húzzanak vissza a tetthelyre, de olyan gyorsan, hogy porfelhőt hagyjanak maguk után az épület folyosóin! Értve vagyok?

 - Ja voll, uram! - tisztelgett Tony, összecsapta sarkait, majd a halk koppanás után ismét a sikátor felé vették az irányt.

Egy, a központba behozott hullával, néhány CD-vel és pár nyugtatóval később a Lokny párosnak sikerült megállnia az ócska, vizes, ízetlen kávét szolgáltató masina mellett, majd abba párszor belerúgva, és idióta gyermekdalokat énekelve neki, sikerült kiszedni két pohárka feketét, cukor és tej nélkül. Igazából, ha az ember kedves volt a géppel, akkor úgy nem működött, ha meg agresszív, akkor úgy nem. Meg kellett találni azt a sárga kővel kirakott utat, mint Dorothynak az Ózban.

 - Látod a dagadt barnát a recepciónál? - támaszkodott a kávégépnek Tony, és egyet kortyolt a felismerhetetlen folyadékból. - De nehogy odanézz!

Loki odanézett, a maca pedig ijesztő disznószemeivel visszabámult.

 - Ha kémek lennénk, te lennél közöttünk a legpocsékabb - rázta a fejét rosszallóan. - Szóval most, hogy láttad, elmondhatom, hogy megdugtam tizedikben.

 - Szőke volt.

Tony bólintott, lehunyt szemmel, beletemetkezve a gépi kávé velőt rázó illatába.

 - És nagyon dögös.

Tony lassan elmehetett volna bólogató taxikutyának.

 - Hatalmas dudákkal.

 - Azokkal - motyogta, szájában a sárnak becézett kávéval.

 - Én még mindig nem tudom kideríteni, ki volt az, Tony - motyogta Loki, szájában a táblafilccel, szeme sarkából figyelve a társát, ahogy árnyékot vet a papírokra, majd turkál köztük nagy szenvedéllyel, megpróbálva kikutatni a lehetetlent.

 - Mert én előbbre járok, ugye? - sóhajtott nagyot Tony, majd a székébe roskadt, és a szemeit letakarta az alkarjával. - Elegem van ebből. Egy hete nem mentem haza, és a kanapén alszom. Éhes vagyok, és sze...

Loki fejében agyvohar keletkezett, és pillanatokon belül következtetés jött következtetésre, a kérdésekre a nyomok megadták a választ, és hirtelen az egész fehér folt elkezdett színesedni, tele mintákkal és ábrákkal, számokkal, ésszerű tényekkel.

 - Fogd be! A felesége volt az. Hozd a kabátod, indulunk - robogott ki az ajtón, hevesebben, mint eddig bármikor máskor, csak a Colttal a gatyájában, és a bilinccsel a kezében. Úgy gondolta, nincs ideje magyarázkodni Furynak, most a tettek beszélnek, nem a szavak. A kocsiban tíz perc alatt sikerült levezetnie az elméletét Tonynak, miszerint az áldozat felesége aznap, amikor a férjét megölték, éppen a barátnőjénél volt, de a barátnője egy órával későbbi időpontot mondott. E tény felett sikerült eddig elsiklaniuk; fel nem foghatták, miért. Az ajtóban állva a nőnek kellett adni pár másodpercet, hogy észhez térhessen, és kinyújtsa a kezét, hogy rátehessék a bűnöktől hideg és nehéz bilincset, amitől karjai nehéz falevelkként hullottak combjaira. Kissé furcsállta, hogy nem egy rácsos, kék-vörösen villogó rendőrautóba tették be, de ez már csak így van a kreatív haláleseteknél: stílusos gyilkoláshoz stílusos letartóztatás jár. A nő loncsos, zsíros, seszínű haja keretezte az arcát, a cseppeken átvilágító lámpafény apró pöttyöket festett orcájára, amitől elbűvölőnek, bájosnak tűnt egy pillanatra, bármennyire is gonosz dolgot tett.

 - Muszáj közölnöm magával, hogy az a holttest valami gyönyörű volt - fordult hátra vigyorogva Loki egy piros lámpánál.

*

Délután kettő óra, egy rózsaszín falú motel levehető, cserélhető betűkkel az oldalán, kellemes, hívogató üzenetekkel az autósoknak. Fehér luxusaudi egy lepattant motel előtt elég szokatlan látvány. Maga a motel nem lepattant: nincsenek benne patkányok és csótányok, még a matrac is kényelmes, csak a telefon régi egy kicsit, és néha képes mást kapcsolni, mint akit az ember eredetileg szeretett volna. 

Tony fejében az jár, hogy ez a motel túl rózsaszín: a sárgás-rózsás ágynemű, és ezek a hab színű falak, még akkor is túlságosan csillámpónisnak bizonyítható, ha ott éktelenkedik az a ciánkék úszómedence az udvarban, piros csúszdával. A tulajnak se szépérzéke, se ízlése.

Délután két óra, és Loki még mindig pucéran hentereg az ágyban. Arra fogja, hogy rosszul van. Keresi a telefonját, a hajába túr, a csipogóját tanulmányozza. A párnába fúrja a fejét, megpróbál álmodni, de csak álmodozni tud, olyan tökéletes estékről, mint a tegnap esti, üvegbe zárt cukros és vodkás cseresznyékről, Tony hajának színéről a hajnal palettáján. Úgy gondolja, ahhoz még túl korán van, hogy logikusan gondolkodjon, nyilakat rajzoljon egy mágneses táblára fekete filcekkel hogy képeket kössön össze eseményeket, nyomokat személyekkel, érintéseket hangokkal. Csak mámorban akar élni még egy tizenöt percig, élvezni, hogy nincs idegesítő főnök, csak a szex után megmaradt, nyugodt, néma érzés.

 - Van egy halott ember a medencében - jelenti ki Tony átlátszóan, érzéketlenül, továbbra is mereven kibámulva az ablakon, mintha bármi is olyan érdekes lenne. Nem, nem volt ott semmi érdekes, csak jól esett neki elbambulni, végiggolndolni, mennyire együttműködött azzal az emberrel tegnap este, akivel annyira szeretett versengeni. Még most is szeret versengeni, és ha belegondol, ők az ágyban is versengenek: nem mindegy, ki van fölül. Nem mindegy, ki harap lila foltot a másik nyakába, kin lesznek karmolásnyomok.

 - És te ezt most szeretnéd jelenteni Furynak?

 - Nem, ahhoz ez a pillanat túl tökéletes. - Visszasétált az ágyhoz, elterült rajta, mint egy kifeszített Tony Krisztus és egy pillanatra kábultan lehunyta szemeit. Loki felszólító zongorista ujjai a hajába gereblyéztek, féltően és gondoskodóan. Mikor sikerült kilátnia ebből a furcsa ködből felnyújtózott egy ajakharapdálós, nyelvnyaldosós, undorítóan nyálas csókra - amit ő mégis tökéletesnek tartott.