Skate!

Értitek, hogy nem volt szívem megszerkeszteni ezt a képet?
innen származik

Párok a jégen, második felvonás.

Azt hiszem, mindenki kitalálta, mi fog következni. Poszt-karácsonyi Cecilos fluff (?), nagyon enyhe horrorral, de azt nem jelölöm meg. Szóval fluff. Rövidebb, mint a Thorki, de ennek a végén legalább történik valami. Amúgy rájöttetek, hogy én nagyon shipelem Cecil-t meg a Rádióvezetőséget? Így is, úgy is nagybetűvel fogom írni, szóljatok be, ha akartok.

 - Carlos, el ne merj engedni! Carlos! CARLOS, el fogok esni! - kapálózott Cecil, mint valami tojásból kikelt, röpképtelen kismadár. Carlos könnyedén szelte a jeget, szorosan tartva Cecilt, részben a közelség, részben pedig a féltés miatt, Cecil pedig úgy kapaszkodott, mintha minimum az élete múlna rajta.

 - Nyugodj meg, foglak. Tartalak - mosolyodott el a tudós, és mielőtt szemüvege lecsúszna az orrnyergéről, egy, a Cecil megtartásával egybekötött mozdulat keretében visszatolta a vékony, fém szegéllyel körbevett lencséket.

 - De én érzem, Carlos, hogy ott fogok kikötni - bökött fejével a jégre, azonban belül nagyon másra gondolt: a korcsolyák alá fog becsúszni, azok átszelik ujjait, és majd ő meg Carlos ülhetne a balesetin, egy jéggel megtöltött kávéspohárban tartva az ujjait. Kissé lehetetlennek tűnt, de Cecil nem tudott rosszabbra gondolni: folyton csak ez járt a fejében, meg hogy rálép arra a kilométer hosszúságú sálra, ami a nyakát takarta.

 - Cecil, drágám, nyugodj meg - próbálta valamennyire kiegyenesíteni Carlos, mert Cecil eddig úgy nézett ki, mintha a sípályára képzelné magát egy igen elegáns, fűzős korcsolyában. Carlos szerint gyönyörű volt az akácszínű pulcsijában, és a fekete csőfarmerben, de kedvese nem igazán akarta elhinni neki valamilyen oknál fogva, pedig ha valakinek a véleményére számíthatott, az Carlos volt. 

- Nem! Nem nyugszom meg, mert tudom, hogy el fogok esni.

- Ha megpróbálnál csak egy icipicit kiegyenesedni, Cee, akkor igazán nem k ellene félned attól, hogy elesel.

- De ez csúszik - mutatott a jégre tágra nyílt szemekkel, majd megigazította szemekkel körbe-körbehímzett sapkáját, és abban az egy pillanatban, amikor sikerült megállnia a lábán, felhúzta az alsónadrágjából egyre többet mutató, lefelé menekülő farmert.

- Nos, tudod a jég általában csúszni szokott. Ezt egy óvodás is tudja. Tényleg, van Night Vale-ben óvoda?

- Hát... nem mondanám, hogy van, de azt sem, hogy nincs - vont vállat Cecil. - Kevés gyerek jár oda, mert alig lehet megtalálni. Hol itt, hol ott bukkan fel - de szerintem amúgy az óvónők mozgatják.

- Heh, érdekes egy város vagytok ti - tartotta erősen Cecil derekát, elmélázva a befagyott tó felé, kusza gondolatai pedig azon merengtek, miért nem a tavon csúszkálnak, és miért egy felöntött, füves területen; egy átkozott kis pocsolyán. - Arra gondoltam, hogy süthetnénk mézeskalácsot.

Várta Cecil puha, simogató, édes hangját a karjai alól, azonban válasz nem érkezett lentről.

- Hallod, Cecil? Mindjárt karácsony, süthetnénk mézeskalácsot a fára, vagy csak úgy - válla picit megrándult, mintha fel akarta volna vonni, azonban esetlenre és elbénázottra sikeredett.

Cecilre pillantott végül, és azon kapta, hogy meredten bámul a palánk mögé, egyenesen a tömeg közepébe, és valami olyat néz, amit Carlos vagy nem lát, vagy nem vett eddig észre.

- Cecil?

Ismét nem érkezett válasz a szerelmétől.

- Ott van Carlos...

- Ki, kicsim?

- Ott van, és engem bámul - állt meg a tömeg közepén Cecil, és már felegyenesedve, zihálva meredt előre.

- Ki van ott, Cecil?

- A vezetőség. Látom a csápjait.

Valóban, a palánkon fekete köddel körülvett, tapadókorongos karok köszöntek vissza.